Vackor

Hárommal már nehéz. Amíg csak egyre kellett figyelni, addig könnyű volt vele örülni vagy tanakodni a hogyan továbbon, az újrán, ha valami nem sikerült. Mióta hárman lakják a szívemet, már sose felhőtlen az öröm. Mindig van egy, akiért éppen aggódni kell, vagy akinek nem lehet ellelkendezni a másikak örömét, hanem oda kell figyelni a gondjára.

Most megfordult a világ. Tegnap volt az egyházmegyei ministránstalálkozó. A világvégi templomból még nem vettek részt ilyenen. Nálunk sok a ministráns, lelkesek, ügyesek, jól szervezettek, húszan-harmincan is el szoktak menni, a vetélkedőn mindig előkelő helyezést érnek el.

Káplán atya elhatározta már korábban, hogy márpedig ő megpróbálja, nem lehet, hogy ne legyen ott olyan gyerek, aki szívesen elmenne. Négyet talált, foglalkozott velük, tanítgatta őket, készültek a megadott témakörökből. Induláskor kiderült, hogy öten lesznek, mert még egy kedvet kapott. A csipet csapatot ott aztán az akadályversenyre összevonták a Rózsák tereiekkel, mert ők se tettek ki magukban egy egész csapatot, és mindenki ámulatára -16 csapat közül - ez a belvárosi-külvárosi vegyes csoport harmadik helyezést ért el! Olyan eredmény ez, mintha a máltaiak olimpiai bajnokságot nyernének műlesiklásban.

Oklevelet kaptak, tortát kaptak, kivonulhattak a díjátadásra az egyházmegye szinte összes minsitránsa előtt! Ha ti hallottatok már a telefonban repeső hangú és szívű káplánt! :) Nem volt még ekkora öröme, mióta ott van.

Este, a mise előtt, még jóval azelőtt, hogy a másikkal beszéltem volna, kérdem újkáplánt, milyen volt a találkozó. Nagyon jó hangulatú volt. És hány gyerekkel mentél? Egyedül voltam. Nem jött gyerek? Egy se? Nem jött, egy se.
Tudom, hogy nem rajta múlt.
Az okok mélyek, keservesek, tudjuk jól. Innen kell elindulni, újra.

Ezek után reggel nem lelkendezhettem, hogy a másik hogy örült, hiszen ott volt ő is, látta, még gratulált is. Tudom, hogy nálunk egy darabig erről most nem célszerű beszélni, majd kiforrja magát az egész helyzet. Annak úgy örülök, ez nagyon fáj.