Figyelmeztetés! Mélyfilozófia következik, annak örömére, hogy a mai nappal erre az évre befejeztem a világjárást, és remélhetőleg sikerül visszazökkenni a normál kerékvágásba.

Amikor, jó pár héttel ezelőtt, nekiindultam az országnak, elsőre úgy megpakoltam a bőröndömet, hogy a kollegámnak kellett feltennie meg leszednie a vonatról. Aztán második alkalomra már csak annyit tettem bele, hogy magam is elbírjak vele. Ahogy egyedül jártam később, még kevesebb holmit vittem, és egyre inkább észrevettem, hogy mennyi minden nem fontos. Végül már nem is a gurulós kisbőrönddel mentem, hanem csak táskával. Most, az utolsó etapnál, reggel, jószerivel már csak azt néztem meg itthon, hogy víz, telefon, vonatjegy, indulhatok.

Olyan érdekes, élni mindennap élhetünk, mégse tudunk napról-napra egyszerűbbé válni.

Szegény Horgony! Lassan teljesen berozsdásodik már a tenger fenekén. Most kicsit fölvontam az ünnepre, hátha úszik még az a hajó.

Szerencsésen megjártam, vonattal, autóval, meg hazavonattal. Még egy jövő heti menet - ha a MÁV is úgy akarja - és akkor erre az évre befejezem a mászkálást.

Épp mondtam is ott, hogy legjobb dolog kiküldetésben lenni, mert az embernek nincs is más dolga, csak dolgozni, enni meg aludni, be lehetne vezetni itthon is.

Úgyhogy a baj nem is ezzel volt, hanem azzal, amikor ma délután fölmentem szeretett plébániámra (ott is már csak "mint vendég" szerepelek a színlapon, de ezt tudomásul veszik) és egy elegáns, finom, de teljesen jogos mondattal úgy helyre tettek, hogy azóta is csak próbálok föltápászkodni a padlóról. Magamtól nem is éreztem, hogy gond van, kellett, hogy a szemembe mondják, hogy mostanában - amióta ilyen fontos ember vagyok - nemcsak a vonat szalad velem, hanem kicsit már a ló is. El.

Valahogy elfelejtettem medve lenni. Gyorsan vissza kell változni, rosszul áll ez az emberforma.

Hurrá, holnap reggel indulok Kaposvárra, természetesen, vonattal. És közben figyelmeztető sztrájk. Lehet rám gondolni.

Mert egy medvével mindig történik valami. (Most leginkább az, hogy majd a vonatról megbeszélem velük, küldjenek értem kocsit Dombóvárra.)

Pénteken jövök.

Eddig a templomot aszfaltjárda vette körül és az volt az összekötő út is a plébániaépülethez. Régi volt, töredezett, fölpúposodott, bőven javításra szoruló. De remek aszfaltrajzversenyeket lehetett tartani rajta - a városmissziónak is nagysikerű programja volt - és a napközis táboroknak is biztos, nyugodt délutánja, ha egy halom krétával kitettük őket rajzolni.
Két ütemben, tavaly az egyik részét, most a másikat, sikerült felújítanunk. Most kis, sárga, négyzetalakú kőlapok vannak, tartós, elegáns, csúszásmentes, éljen. Mégis szomorúan néztem rá ma délelőtt:
- Itt nem lesz többet aszfaltrajzolás - mondtam csüggedten Zolinak.
- Az nem. Viszont amőbázhatunk.

Na, ezért szeretem őket :)))

A szalag édesapám egyik sírcsokráról való és Rácz Sándor hozta, a Nagy-budapesti Munkástanács akkori elnöke.

Amikor két hete mentem, még Százhalombattánál kelt a Nap. Ma már Pusztaszabolcsnál, mire végezni fogok, már Sárbogárdon. (Vonat indul 5,58-kor, részvétnyilvánítások mellőzését kérjük!)

Ma megint nem volt szerencsém, most az iroda volt fűtetlen. Egy használaton kívüli irodában adtak helyet, és, bizony, nem sikerült befűteni az ottlétem alatt. Vagy belebetegszem ebbe a munkakörbe, - vagy megedződöm.
Volt viszont egy rendkívüli élményem: tűzriadó élesben. Most látom csak, hogy tényleg van értelme a gyakorlatoknak (vagy a sok katasztrófa filmnek?), mert egy ilyen helyzetben nincs idő gondolkodni, akkor már ösztönösen, gyakorlottan és jól kell cselekedni. Tényleg, ahogy megszólalt - félreismerhetetlen a hangja - pillanatok alatt, kabátban, mindenki kint volt és indult le, mert komolyan vettük. Egy fura, rossz érzés volt csak benne, a vastag, nagy, tömör, lépcsőházi ajtókra ugyan ki van ragasztva, hogy tűzgátló ajtó, tűz esetén automatikusan záródik, de nyomasztó volt látni, ahogy azonnal, tényleg bezáródott előttünk. És hiába tudtam, hogy akkor ide nem jön be a tűz, mégis rossz érzés volt bezárva lenni. De a helybeliek tudták, hogy az ajtó bezáródik ugyan, de belülről nyitható, és miután kikémleltünk, megállapítottuk, hogy nem nyaldosnak a lángok a lépcsőházban, szépen elindultunk lefelé. Gyalog, mert azt is tudta mindenki, hogy ilyenkor nem szabad beszállni a liftbe. Ők még azt is tudták, hogy van valahol egy tűzlépcső is.
Aztán kiderült, hogy vaklárma volt, a földszinten jelzett be a riasztó valamiért, de nincs semmi baj. Mindenesetre érdekes volt, ehhez is vidékre kellett menni, mi mindig csak gyakorlatozni szoktunk és nincs is ilyen ajtónk.

Hazafelé meg az 1 óra 20 perces úton képes volt a vonat 65 percet késni! Azt mondták be, hogy a vasúti biztosítóberendezés hibásodott meg (szerintem megint kilopták a kábelt). Lépésben közelítettünk meg minden kereszteződést, és már százméterekkel előtte dudált, mint az őrült, mert a fénysorompók se működtek. De legalább meleg volt és ülőhely, jót aludtam.

Na, erre a hétre ennyi volt az országjárás.