csütörtök, szeptember 20

Kedveseim!

Wan-Ted, Nincs-Ted, no Dele-Ted azért nem lesz :)
A közepe viszont igaz.

600 freeblogos és közel 800 itteni bejegyzés után Vackor elbúcsúzik.
Régen bátorítgatom már magamban a gondolatot, többször elmondtam a blogban is, hogy már nem akarok medve lenni. Egyszerűen kinőttem belőle, és ez így van rendjén. Jó játék volt, hogy kismackó lehettem, de már nagyon nem érzem magam annak, és nem is kényszerít rá semmi, hogy kedvem ellenére folytassam. Szeretnék most már névvel vállalt emberré válni, olyanná, amilyen egyébként vagyok, szerep nélkül.

Természetesen olyan emberré, aki blogot ír, mert azt nem lehet csak úgy abbahagyni :)

Így hát szeretettel látok mindenkit a Rezdülések oldalán, ami majd szépen kialakul, és megpróbálom sűrűbben  frissíteni, mint ezt az utóbbi időben egyre inkább magára hagyott kismedvét.

Egyébként csak érdekességként jegyzem meg, hogy akik jópáran együtt indultunk 7-8 éve lelkes bloggerként, szinte napi bejegyzésekkel, azok közül van, aki már abbahagyta, de a többiek is nagy szünetekkel írnak új bejegyzést. Úgy látszik, ennek a műfajnak (?), életformának (?) ennyi a kifutási ideje. Akkor most nekivágok egy újabb hétéves periódusnak. Azt mondják, az ember bőre is pont ennyi időnként újul meg :)

péntek, szeptember 14

szombat, szeptember 1

Úti pillanatok 2. - Két csönd

A hegytetői házat
körülkeríti erdő,
körülkeríngi felhő.
Az ajtajában összeér
a külső csend s a belső.

(Weöres Sándor: Két csönd)

Sopronbánfalva ezt az élményt adta. A buszról is szinte már csak mi ketten szálltunk le, egy esőbe hajló szombat délutánon.

A karmeliták temploma a falu fölött magasodik, hosszú-hosszú lépcsősor vezet oda. A lépcsőkön fölfelé igyekvőt szentek szobrai vigyázzák. Kőmorzsálta mosolyuk biztat, ahogy egymásnak adnak tovább. Őrt állásuk nemcsak dísz, már előlege a csöndnek.

Odafönt, a templom nyitva, hogy is lehetne másképp? Igaz, csak a rácsig, de így is befogad. Játszanak a fények is, a délutáni Nap hol eltűnő, hol felbukkanó sugarai mindig más megvilágítást adnak. Szokatlan, furcsa, amit látunk: az előtérben magas oszlopon egy Pieta, az egyik sarokban pedig, mintha csak úgy ottfelejtve, egy Krisztus-torzó. Máshol féltett kincsek lennének. Búcsús ének kitéve az ajtóra, ebből rájövünk, kegyhelyen járunk. A csönd ölelése most többet ér a kíváncsiságnál, nem olvassuk végig a templom történetét, ez is fölkerül a majdotthonutánakellnézni-listára.

(Most már tudjuk is, hogy a lépcsősort a pálosok építették 1718-ban, akik már jóval korábban megtelepedtek itt. A XV. század végétől állt itt kolostoruk, ahonnan a törökdúlások miatt menekültek el Bécsújhelyre, onnan látogattak időnként haza, Bánfalvára. 1614-ben térhettek vissza, ekkor kezdődött meg a templom és a kolostor újjáépítése is, és ekkor hozták magukkal a pálosok patrónájának, a Fekete Mária kegyképnek a másolatát. Ez a kép a czestochowai kegykép egyik legkorábbi hazai másolata, és természetes, hogy a templom búcsújáró hely lett.
A pálos rend feloszlatása után karmelita nővérek telepedtek meg itt, akik az 50-es évek szétszóratásáig éltek ezen a helyen. A kolostor később szociális otthon, majd elhagyatott épület volt.)

Nyugalom ül kint is. A kolostorépület teljesen felújítva, civil vállalkozásként meditációs központ, ide, sajnos nem jutunk be. Lefelé már a faluba vezető szerpentinutat választjuk. Visszük lefelé a csöndet. Két foszlánya megmarad: az egyik a szomorúfűzekkel övezett hősi emlékmű, a másik pedig a házak közt megbújó Árpád-kori templom.

Aztán már jött is a busz.


vasárnap, augusztus 26

Úti pillanatok 1. - Sopron

Jó volt ismét Sopronban lenni. Ugyanott megszállni, már ismerősként köszönteni mindent és mindenkit, csatangolni a tavaly járt utcákon. Érdekes, az ember az utazásnak mindig a változatosságért, az újért vág neki, és mégis, ebben is, jólesik az állandóság, az otthonosság. Ennyi a filózásből, mert az úgy alapjáraton működik még a nyaralásban is :)

Azért sikerült még újdonságokra bukkannunk, amik a tavalyi programból idő, kedv vagy szerencse híján kimaradtak. Ilyen volt legelőször is az Egyetem botanikus kertje, ahova bizalmatlanul óvakodtunk be, de roppant barátságosan fogadtak, és igazítottak útba. Hatalmas platánok és mindenféle fák, szépen kiépített sétautak, és a nagy fák árnya -hűvöse a déli verőn. Ami leginkább megfogott, az a kohász és a bányász szobra. A soproni Egyetem a selmecbányai Akadémia utódaként jött létre még Trianon után, és a mai napig is őrzik a hagyományokat. Családi, ismeretségi kötődések miatt Selmec különösen is közel áll a szívemhez, a két kis szobor felidézte az ottani látogatást.
Az meg külön bónusz, hogy még egy nagyon jó étterem is megbújt a kertben.

Szerencsénk volt a templomokkal is: végre sikerült belesni az orsolyiták gótikus templomába, igaz, csak a rácson át, a szürke nővérek Jézus Szíve-templomába pedig be is jutottunk, az viszont, egy eső utáni alkony furcsa fényeivel kívülről volt érdekesebb.

És hősiesen rászántuk magunkat egy Sopron by night csavargásra is, alig győztük kivárni a kilenc órát, hogy felgyulladjanak a lámpák :) De megérte!

Meg a bolhapiac vasárnap délelőtt..., ahol se a vevőket, sem pedig az eladókat nem mertem fényképezni, pedig ugyancsak érdekes lett volna! Meg a kínálat is.

Biztos még mindig maradt felfedezni való. Lehet, hogy vissza kéne menni?



vasárnap, július 22

A rend csodálata

Mindig ámulattal tölt el a rend, legyen az bármiféle, nyilván nem véletlen a vonzódás :)
Egyfajta rend a ritmus is. Az egyik élményt évek óta őrzöm (és várja, hogy leírjam), a másik idén nyári.

A gyerektáboroknak mindig fénypontja  a "Ki mit tud?" Három-négy éve lehetett, amikor a nagylányok (6-7. oszt.) sok próbával, titokban készültek a műsorszámukra. Egy kedves, szöveges-mozgásos ritmusjáték volt a nehezebb fajtából. Hibátlanul adták elő, és elsöprő sikert arattak. Nemcsak ott újráztatta a népes közönség, hanem szó szerint úton-útfelen hallani akartuk. Az egyik esti séta alkalmával, a tóparton követeltük ki épp az aznapit. Pont cserélődtek a szereplők is, mert volt új, aki közben megtanulta, és akkor mutatkozott be először a csapatban. És ahogy ez törvényszerű, megtörtént a baj: rosszul lépett be, a többiek még tartották valahogy a ritmust, de már látszott, hogy menthetetlenül szét fog esni az egész, pedig ilyen nem volt még! Furcsa, tapintható lett a feszültség. Elrontotta! Még küzdöttek, de...
Ekkor lépett elő M., a fiatal karmester (igaziból az, nemcsak a játékban). Innentől már csak elképedve néztük, ahogyan, először a gyerekekkel együttmondva a szöveget (ó, tudta azt addigra már mindenki! :) visszavezette őket a jó ritmusba, és határozott, biztos, de csak szinte jelzésszerű kézmozdulatokkal intett be nekik, akik az irányítástól magukra találva értek célba. Tomboló siker volt, kicsik-nagyok lenyűgözve álltak. A nagyobbak talán meg is tudták volna fogalmazni, a kicsik inkább csak érezték az összhang erejét. A rendet.

A másik idén, a tanév végén történt. A kórus betanulta Charpentier: Te Deum-ának ismert részét magyar szöveggel és trombitakíséret tette fényessé, zengővé az egészet. Mi máskor is lett volna illőbb ezt énekelni, mint a Te Deumon? Annyira tetszett mindenkinek (sajátmaguknak is :) hogy a templomkertbe kiérve - rögtönzött hangversenyként - újra rázendítettek.  A trombitás fiú már beszélgetve vegyült el az emberek között (pont a közelemben volt), de ahogy meghallotta az éneket, előkapta a hóna alól a trombitát, és a kerti úton ballagva feléjük, már fújta is, hogy aztán beálljon a helyére. Hogy ebben hol volt a rend? Benne volt az :)

vasárnap, július 15

Belevágtam egy új sportágba: íjászkodom.
Számos előnye van: máris az első, hogy csak szabadban űzhető, ki látott már szobában Tell Vilmost? (Az egy külön szerencse, hogy mi, itt a hegyen, csak kilépünk a kapun, és máris találunk biztonságos, alkalmas terepet.)

További jótékony hatása, hogy erőfejlesztő és tartásjavító, ugyanis lógó fejjel, görbe háttal nem lehet kihúzni az íjat, ami egyébként erőt is követel, elsőre nem is bírtam, de ezzel a részével most már nincs gondom. Lassan a technikát is kezdem elsajátítani, már nem csap vissza a húr, és már alig-alig fordul elő, hogy nem repül el a nyílvessző :)
Ami még fejlődést igényel, az a fránya céltábla. Pedig igazán nagy.

Kétféle módon lehet ugyanis nyilazni, távolsági vagy célbalövős módon. A távolságinál garantáltan elvész legalább két nyílvessző, és azért az sem olcsó mulatság, bár keresgélni őket sem rossz játék. Marad a céllövés. Mindebből az is kiderül, hogy ez egy társasági sportág, nagy ujjongással, ha valakinek sikerül célba találnia :)

A lovaglás már ment valamikor, most az íjászkodás, már csak össze kéne kapcsolni a kettőt és akkor reszkess, Európa! :)

csütörtök, július 5

Jó volt, nagyon.Tavaly volt egy gyöngébb év, sok oka volt. Az ideit már alig akartuk, és tudtuk, hogy jövőre aztán biztosan nem. De megint mindenki úgy indult haza a táborból, hogy, ugye, jövőre is?
Valószínűleg igen, mert végre nem voltunk pásztor nélküli nyáj :)

Bükkszéken voltunk, hegyoldalban, fenyőerdőben. A reggeli csöndben beköszönt a nyuszi, az őzike, ámultunk, ahogy este lement a Nap a hegy mögött, jó volt fölkelni, és kár volt, hogy folyton eltelt egy nap. Felnőtt és gyerek döbbenten állt a recski emlékparkban, déli verőn meghódítottuk a siroki várat, és be mertünk tenni a tábori programba egy lelkinapot is, messze várakozáson felüli jó visszhanggal és együttgondolkodással. És, persze, foci, íjászkodás, számháború, sok-sok nevetés, éjszakába nyúló gitáros éneklés a tábortűznél - úgyhogy igazából megint a Kalákát tehetném be

Képek? Aki akarja...