Vackor

Reklamáltak a (h)nyájas olvasók (a reklamáló saját szóhasználata :D, hogy mi ez a szünet. De én, kérem, tegnap igazoltan voltam távol. Fél tízkor kiköltöztünk városmissziós zászlóstul, sátrastul, asztalostul, lócástul, fazakastul a tanács (alias: önkormányzat) mögötti nagy játszótérre és csüggedten tekintgettünk körbe. (Területfoglalási engedély és minden szükséges bejelentés rendben.) Aztán délelőtt ugyan sajnáltam, hogy még mindig nincs fényképezőgépem, de ha lett volna, se nagyon tudtam volna elővenni, mert nem volt egy perc megállásunk se, annyian jöttek. Játszóházat hirdettünk 10-től 2-ig, plakátoztuk, szórólapoztuk előre rendesen, meg amúgyis átmenő forgalmú hely, ki se fogytunk gyerekből, szülőből és végre ez igazi emberek közé menés volt, végre missziónak érezhettük, amit teszünk. Nagyon jól sikerült minden, teljesen föllelkesedtünk, hogy ilyent máskor is! (De összenéztünk, hogy azért most tavaszig hagyjanak élni!) Az emberek is kérdezgették, hogy, ugye, lesz még ilyen máskor is? Egyvalaki azt is mondta , hogy na végre, azt hittük, hozzánk már a városmisszió se ér el! :)

A játszóház Szent Erzsébet alakja köré épült. A bejáratnál volt egy fogadósátor, ott lehetett kedves szót kapni, idézetes cédulát húzni, "menetlevelet" átvenni, szülőknek beszélgetni, amíg a gyerek kipróbált mindent (de, aki akarta, végigjárhatta vele, főleg a kisebbekkel jöttek is). Aztán lehetett válogatni, mi voltunk másodmagammal a mindenféle rejtvényes, fejtörős, színezős, okosságos sátor (A sátrak sörsátor-féle, nyitott oldalúak voltak, az jó volt, mert mindig mindenki láthatott mindent.) Minden megoldott feladatért rózsa-matricát kaptak, amit fölragaszthattak a menetlevélre. Persze, ezek a feladatok is mind Szent Erzsébethez kapcsolódtak, jónéhányszor mondhattuk el a történetét. Teltház volt nálunk végig. Családi totó címen még a felnőtteknek is készítettem feladatlapot, töltögették is szépen, aztán ragasztották be érte a gyereknek a rózsát :)

Volt két kézműves asztal is, az egyiknél kreppapírból hurkapálcára lehetett elkészíteni Szent Erzsébet rózsáját, csuda mutatós volt, kár, hogy nem láttam, hogyan készül. A másiknál gyertyázás volt (ezt a foglalkozást nálunk már bárki álmából ébresztve is levezeti, most már szitázásra leszünk kiképezve), illetve középkori ablakmotívumokat lehetett papíron kifesteni, egy egész várat beablakozhattunk volna.

Nagy sikerük volt az ügyességi játékoknak is: az erős vitéznek, a lakodalmi ebédnek és a gólyalábnak. Az erős vitéznek egy rúdon rozsdás patkókat kellett kinyújtott karral megtartania, egyre több patkó került a rúdra. Megtermett apák is csak tizet bírtak el, itt is mindig volt próbálkozó és közönség. A lakodalmi ebédhez diót kellett törni, a nehézsége az volt, hogy a dió egy eternitcsövön át gurult le a fatuskóra, és jókor kellett rácsapni a fakalapáccsal. A gólyaláb az gólyaláb volt.

Végül a sok rózsáért városmissziós ajándékokat lehetett kapni, matricát, lufit, tollat, és mindenki választhatott egyet magának Szent Erzsébet kötényéből, amiket már hónapok óta örömmel varrt egy idős, beteg asszony.

Ja, és 11-kor, aztán a nagy érdeklődésre való tekintettel 1-kor is, előadtunk/tak egy negyvenperces darabot Erzsébet életéről. (Jó, hát erre szokták kiírni a tévében, hogy XY alapötlete nyomán... Bemutatkozom: XY vagyok :)

Az idő ragyogó volt, a hangulat úgyszintén, a kimerülés teljesen. És akkor még nem is volt vége a napnak....

(De ennek most igen, mert még órára is kéne készülni, holnap már lesz!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Folyt. köv.)