A tékozló blogger

Blogot írni muszáj. Erre az ember előbb-utóbb rájön.

Például azért, hogy elmeséljem, hogy ma szakadó esőben és hidegben mégiscsak ünnep volt. Amikor 1/2 9-kor már látszott, hogy ebből biztosan nem lesz kerti sorakozás, szép bevonulás és minden, ami szokásos; akkor mondtam, hogy most olyanok leszünk, mint a GPS: újratervezés. A gyerekek ügyesen és rugalmasan alkalmazkodtak a helyzethez, mindahhoz, amit el se próbáltunk, hiszen nem erre számítottunk.

Szép volt, és én mindig meghatódom, amikor látom, hogy a szeptemberben összeverődött, egymásnak és nekem is idegen csibész társaságból mostanra egy fehérruhás, megilletődött, egybetartozó csapat lett. Kivonuláskor M. súgva kérdezte:
- Jók voltunk?
- Igen.
- Örülsz?
 :-)

Egyikük meg áldozás után, már a padban ülve nézett rám, hogy hajoljak oda hozzá: - Olyan finom az ostya!

Azt hiszem, holnap megtanuljuk a zsoltárt: "Ízleljétek és lássátok, hogy milyen édes az Úr, boldog az az ember, ki Őbenne bízik."

Most már meg fogják érteni.

A nagyokkal meg filmet nézünk, Terence Hillel a Don Camillot, óriási pofonokkal :)