Igen, én még a sótartóban sem adom lejjebb. Tán két éve, hogy kedvenc élelmiszeráruházam a bélyegeimért megajándékozott ezzel, meg a borsszóró párjával. A köznapi életben nem nagyon vannak használatban, de ma vendéget vártam ebédre, hát elő velük! Ahogy ki akartam tenni az asztalra, éltem is a gyanúval, hogy esetleg valami nincs rendben vele. Jól sejtettem, mert ahogy sózni próbáltam, nem jött belőle semmi, pedig úgy emlékeztem, megtöltöttem egyszer. Mi lehet, talán megnedvesedett benne a só és összeállt? Legbiztosabb, ha meggyőződöm róla. Más mód nem lévén, a legkézenfekvőbbet választottam. Lepattintottam az aljáról a záró múanyaggyűrűt, és jobb kezem kicsi, kecses medveujjacskáját, a legkisebbiket - hopp - szépen bedugtam! Adok én annak a sónak! Adtam volna, de alig volt benne, éppen csak egy kicsi, persze, hogy szegény, nem tudott mit szórni. Ezt konstatálva, már tudtam is, mit kell tenni, csak egy váratlan akadály jött közbe: a kézenfekvő sótartó.
Mert az úgy döntött, hogy többet nem jön le, jól beszorult az ujjam. Próbálkoztam óvatosan, finoman, elméláztam a lehetséges megoldásokon, de egyiket se találtam se szimpatikusnak, se célravezetőnek, sem pedig balesetmentesnek, nem beszélve arról, hogy bármelyiket választom, bárkihez fordulok, egy hétig rajtam röhög az egész hegy. És összetörni egy eredeti Rosenthalt!? Már elképzeltem magamat, amint kivillamosozom a János baleseti ügyeletére, az úton ügyesen a tenyerembe rejtve a sótartót (próbáltam a manővert, nem nagyon sikerült), majd a beavatkozás végén meglátom a kiadott papíron az anamnézist :)
Mindezek után megerősítettem a lelkemet, becsuktam a szememet, és egy hirtelen, erős mozdulattal - csak nem szakad ki tövestül az ujjam - történjék bármi, megrántottam! Sikerült, kiszabadítottam a kisujjamat! Azt nem mondhatom, hogy a csont és bőr ujjamat, mert bőr az nem sok maradt rajta, fájt is kegyetlenül. Hajlítgattam, nem tört-e, de se az, se a sótartó, csak megnyúzott rendesen. Ijedtemben el is felejtettem, hogy sót akartam beletenni.
Bár a vendégről tudom, hogy semmin nem lepődik meg, mégis kiváncsi lettem volna az arcára, amikor könnyed eleganciával (ah, szóra sem érdemes!) egy sótartóval a kisujjamon fogadom :D
Hallgathattam volna évekig :)
Mostanra már el is mosogattam. Tudjátok, milyen rossz, bőr nélküli ujjal mosogatni? Nem is gondoltam volna!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
7 megjegyzés:
Elnézést, de :)))
Azért írtam ;)
Pedig nem is vagyunk '28-asok. :)
Na, jól is néznénk ki!
Mi lennénk a szájbernagyik :)
Akkor már inkább szájberdédik! :)
Szájbernagyinak én már teljes mértékben megfelelek. :) Te még szájbergyerek vagy! A sószóró az ujjadon is ezt bizonyítja. :)
Nekem anno, szájber nélküli gyerekkoromban, a tejesüveg szorult a számra és mire leszedtem az üveget, a szám körben lila volt, magyarázkodhattam a suliban. :)
Haha, tejesüveg! a szájberunokák azt se tudják, hogy nézett ki (és tényleg rászorulhatott, mert szélesebb volt, mint egy normál üvegpalack). :)))
Anyukámék is nevettek, miközben próbáltak sajnálkozó arcot vágni. :) Ez azért történt, mert játszottam az üveggel és úgy ittam belőle, hogy beledugtam a számat, persze a tejjel együtt a levegőt is kiszívtam az üvegből, az meg jó szorosan rácuppant a számra. Mikor le akartam venni, nem jött és ahelyett, hogy szép nyugodtan az orromon belélegzett levegőt belefújtam volna, csak kétségbeesetten húztam. Meg is lett az eredménye! :)
Megjegyzés küldése