Vackor

Megszólíttattam :)

mert ostromról azért korántsem beszélhetünk, még portyázó szabadcsapatokról sem, de mivel a szándék és a meglepetés kedves, derüljön fény a kismedve életének egy rejtett időszakára.

Több szálon kezdünk futni, az egyik szál máris beleér a vízbe. Édesapám nagyon vízszerető ember volt, hajdani Ganz-vizicserkész (híres csapat volt az!), felnőttként hajógyári dolgozó, én is szinte a Hajógyári-sziget külön világában nőttem föl. És, természetesen, lelkes vizitúrázó. (Még újságcikk is van róla, a barátjával ők mentek először végig kajakkal a Lónyay- és a Keleti-főcsatornán.) Anyu viszont nem szerette a vizet, de ment vele hősiesen, ezért (is) nagyon várta kisfia/kislánya születését, hogy hátha majd ő felváltja a túráknál. Pedig akkor még motorcsónakkal járták a Dunát...

Édesapám is nagyon várta a csemetét, bízva abban, hogy igazi viziporonty lesz.

Na, körülbelül ez volt az az egy elvárás, aminek maradéktalanul meg tudtam felelni :)

Ami azért is furcsa, mert életem első nyolc évében objektív okok miatt még a partjára se kerülhettem a Dunának. De aztán! Pillanatok alatt pótoltunk mindent. Gyorsan megtanultam úszni, és mire csöpp medve létemre kellő biztonsággal mozogtam a vízben, már volt is a gyári sportkörben, a vízitelepen, egy kettes killünk (kill-boat: egy- vagy kétpár evezős kormányos hajó). Első időben, amikor még felemelni se bírtam a hatalmas evezőket, kormányos voltam, ott ültem hátul, házilag gyártott parafamellényben. Aztán, ahogy emberesedtem (értsd: lehettem vagy tízéves) már beültem evezni, és lassan megtanultam mindent, ami egy vizijártasságihoz kellett.

Nagy túrákat tettünk (anyu már otthon maradhatott), alsó-, fölső szigetkerülések, leevezés Mohácsig, akkor még lehetett sátrazni bárhol a Duna-parton, nem kellett félni se a környezetszennyezés miatt, sem a rossz emberektől. Külön élveztem, amikor még a gőzös Körös vagy a Petőfi ment el mellettünk, óriási hullámokat verve. Nagyon-nagyon szerettem a vizi életet.

És akkor gombolyítsuk a másik szálat, miért is a zene? Az éves nagy túrákra általában augusztus 20. körül került sor. A hatvanas évek közepétől volt a Rádiónak (igen, nekünk nagy R volt) egy kedvelt telefonos kívánságműsora, a 139-660. Szepesi György vezette, zenés üzeneteket lehetett küldeni benne, még az akkori áldatlan telefonos viszonyok között is népszerű volt. Anyu pedig az ünnepi műsorban mindig dolgozott, hiszen úgyis egyedül volt itthon. És ki érti, az üzenetek közé valahogy mindig bekerült, hogy szeretettel köszöntünk egy kismedvét kilencedik..., tizedik..., stb. születésnapján, valahol a Duna partján, egy sátorban. Mi pedig tényleg ott feküdtünk a vízparton, a sátorban, és a Sokolt hallgatva vártuk, mikor szólal meg már a Csörpi, csörpi, csip, csip :)

Azzal lett ünnep a nap, ezt meséltem el éppen tegnap és, lám, megint szólt estére :)

Itt pedig néhány kép a vizimaci-korszakból:

Amikor a Csörpi, csörpi volt a sláger :)

A kezdet: roppant felelősséggel tartom a killt, hogy el ne sodorja a víz, amíg bepakolunk.

Itt még nagyon kicsi medve... :)

Nem sapkában, látcsővel! Talán Ercsivel szemben...

Később, amikor már kettes túrakajakunk volt, a Rábán