Vackor

"Én vagyok az edzett eb,
nincs is nálam edzettebb!"

- énekli vígan Buksi kutya a Futrinka utcában, és énekelhetném én is, ha át tudnám költeni medvére, de ehhez most túl meleg van, haikuban meg nem jön ki :)

Korábban nyaranta alig-alig mertem fagylaltot enni, mert az érzékeny torkom azonnal rossz néven vette még a szolíd kétgombócos nyalakodást is. Hogy én itthon tartsak? Nem, arról végképp szó se lehetett.
A hónap elején vendégeket vártam, vettem egy dobozzal, hogy legyen mivel megkínálni őket. Persze, nem lakmározták be az egészet, maradt bőven. Kárba ne vesszen már, elkezdtem rájárni. És láss csodát, kutyabajom tőle! Annyira nincs, hogy kénytelen voltam tegnapelőtt megvenni a második dobozzal is, hátha jön valaki :)
Azt azért megteszem, hogy egy kicsit hagyom melegedni, mielőtt nekilátok, de így remekül működik a szinte napi betevő fagylaltozás.

A másik gondom volt, hogy nyáron is képes vagyok rettentően megfázni, félek is mindig a légkonditól. Szerencsére, csak naponta kétszer érint, de nekem még ennyi se kellett hozzá. Most meg? Még csak egy tüsszentés se. Nem is értem.

A mi buszvonalunkon már kb. fele arányban Volvók járnak, vagy oda, vagy vissza, általában kifogom, és némelyiket képesek kopogós hidegre hűteni. Ez főleg délután rossz, amikor a másik, fűtött konzervdobozhoz hasonló buszról leszállok, és a városi bumlizásban kimelegedve, kiizzadva szállok be a mélyhűtőbe. Már megvan az érzékelés pontos koreográfiája. Amikor fölszállok brrrrrrrrr..., aztán az Alagútnál már kezd jólesni, a kishídnál már fölfrissülök, és amikor az itthoni megállóban kilépek a forróságba, hát mellbe vág és szinte levegőt se kapok. Úgy látszik, ehhez is hozzá lehet szokni.

A másik időszak az ebéd, ugyanis a munkahely, számunkra is élvezhető, hűtött területe az étterem. Néha az is nagyon hűtött. Eleinte levittem a kardigánt is, az most már nem kell, de az ebédhez készülődés nekem mindennap úgy kezdődik, hogy fölhúzom a harisnyát, ez nem maradhat el. Már megszokták. Mint én a hideget.