Mai állapot szerint szeptemberig most véget ért a vidékre járás, de ez a kitudjamithozazélet-év, akármi is előfordulhat, például, hogy július közepén egyszercsak az ország valamelyik csücskében találom magamat. Mi ugyan egyelőre legalább azt szeretnénk tudni, hogy egyáltalán hol találjuk magunkat ebben az új struktúrában, meg legfőképp, hogy magunkat találjuk-e ott.
Izgalom azért ezen kívül is van, múlt hétfőn, hittan után az egyik gyerekem a lábát törte a kertben.
Szerencsére, a szülőkkel nem vitattuk meg a felelősség kérdését, hogyha a 12 éves nagy cula óra után még fölmászik a templomkertben álló egyik fára (ez kiskoruktól mindegyiknek a mániája, nem tudnak kinőni belőle) és szerencsétlenül ugrik le róla, akkor felelős vagyok-e érte, ha én közben már a következő órát tartom bent a teremben. Nyilvánvalóan nem, de mégis.
Ráadásul kisleány volt a póruljárt (erre mondják a fiúk, hogy na, persze), éljen az egyenjogúság! Kislány most fekvőgipszben otthon (tegnap írtunk neki levelet), a társaság egy pillanatra megrendült, de majmaim tegnap már újra a fákon voltak. (A másik csoportból az egyik fiúnak meg a karja van eltörve ugyanezen okból, de ő legalább otthon szerezte be.) Mégse betonozhatjuk le az egész kertet, pórázra meg nem köthetem őket, értük meg már nem is jönnek a szüleik, mióta világos van este.
Erdő mellett nem jó lakni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése