Vackor

Pár hete történt, amikor még friss, párás, kora reggelek voltak. Ültem a vonaton, a ligetes-bokros mezőn pedig ott állt a szarvas. Nem szobor volt és nem káprázat. Emelt fejjel, gyönyörű, büszke tartással állt, nem zavarta a vonat, igaz, elég távol volt tőle. Talán a reggeli napsütésben akart fürödni, talán csak körülnézett, hogy rend, nyugalom van-e.

Lenyűgöző látvány volt. Most értettem meg, hogy a csodaszarvasnak a nyomába kellett eredni..., nem lehetett ellenállni.

Őzikéket már máskor is láttam arrafelé, az egy kedves mosoly és kész, de a szarvas! Ez maga volt a méltóság, az ámulat, a kiszakított idő. Így volt teljes, hogy a vonat futott tovább.