Vackor

A kisebbik nagyjaim - 4., 5., 6-os vegyes csoport, mert a hittanban nem annyira az életkor, inkább a tanult évek számítanak, mint a zeneiskolában - saját maguk kitalálták, hogy idén betlehemezni szeretnének menni, elvinni az Örömhírt (ők mondták így). Egy feltételem volt, hogy ehhez külön is kell próbára jönni, az órákat nem fordítjuk csak erre, kevés is lenne, mert elég későn jutott eszükbe. Vállalták, eljöttek, örömömre mindenki részt akart venni benne. (Csapatépítés, mondta az egyik kiművelt szülő :) Jó hangulatú próbánk volt (összesen egy, nem vittük túlzásba, de akkor háromszor vettük végig) Izgalom és nagy-nagy lelkesedés.

A legnehezebb volt azt megszervezni, hogy legyen hova mennünk. "Övéi nem fogadták be..." Nem kellettünk a saját egyházközségünk nyugdíjasainak karácsonyi összejövetelére, mert már van műsor (Műsor? Dehát mi... Ja, ez neked ilyen fontos? Nekem???) Nem volt fogadókészség, hozta a hivatalos választ a kerületi szociális otthonból a megbeszélést elvállaló karitász. Én azért csak hagytam őket készülni, remélve, hogy lesz helyünk, és közvetítők, helybeliek után a kezembe vettem. Telefonon jelentkeztem be ismeretlenül (aztán azért el is ugrottam) a szomszéd kerületi szeretetotthonba, örültek, szeretettel vártak, ma délután voltunk ott.

Jól sikerült az előadás (a pásztorok kicsit kavartak, de a királyok talpraesetten helyrehozták), az öregek velünk énekelték az ismert karácsonyi dalokat, és örömmel hallgatták a gyerekek pásztorénekét. Meleg hangulatú, kedves alkalom volt, olyan, amilyennek elképzeltük. Vittünk ajándékot is, narancsot, banánt, süteményt, ki mit hozott, utána a szereplők azt kínálgatták, csak néztem, milyen kedvesen beszélgetnek, még az is, aki az órákon meg se szokott nagyon szólalni. A végén azt mondta az egyik néni köszönetül, hogy mi voltunk az unokáik erre a karácsonyra.

De az igazi öröm ezután ért. Már kimentünk az utcára, az egyik király a fején hagyta a koronát, a csillag pedig hozta a gyönyörűséges csillagot, mert egy csillagot nem lehet szatyorba gyömöszölni (főleg, mert olyan üstöke volt, hogy csak na!) És, természetesen, a csillag itt is az élre állt, mi pedig csapatba verődve mentünk a nyomába. Nevettünk, jókedvűek voltunk, és egyszerre azt vettük észre, hogy ránk figyel az egész utca! Az emberek is nevettek, mosolyogtak, megálltak, szóltak hozzánk kedvesen, szóltak egymáshoz is: Nézd, betlehemesek! mi meg csak mentünk és vittük a Karácsonyt úgy, ahogy azt eredetileg is akartuk. Magától értetődő volt, hogy az egyik gyerek rázendített: Pásztorok, keljünk fel... és fújtuk máris.
Jó, hogy nekik a gondolataikon se fut át, hogy szabad-e.

Este három szülő is felhívott, hogy micsoda élmény volt a gyereknek, köszönik (nekem is, de én csak leírom). A buszon, lecsöndesedve, azt tárgyaltuk, hogy jövőre hogyan...
Ja, és amikor vetkőztek még ott, az egyik kislány a fejembe nyomta az egyik koronát, nevettünk és egyikük suta mozdulattal megölelt.

Tudtátok, hogy 21-én van karácsony? ;)