Vackor

Én már nem is medve vagyok, vagy ha az, akkor valami különleges. Csak ülök a barlangban és aggódom. Szinte mindegyik gyerekkel csak a gond és az aggodalom, az igaziakkal se lehetne különbül. Az egyik beteg, a másik nehezen találja a helyét, a harmadik…, a negyedik… Ma meg ráadásul egy ötödikért kellett oroszlánként harcba szállnom, még jó, hogy van az ember testét-lelkét felüdítő vasárnap ;)

Ezek mellett már alig említésre méltó esemény, hogy Kisbalázs a héten először futott bele egy orrbaütésbe általam. Nem nagy ügy, a nagynevű elődök is szedtek össze ilyet, néha helyre kell tenni ezeket az ifjú titánokat. Furcsa szituáció az övék, hiszen az egyik cél az, hogy be tudjon illeszkedni az itteni életbe, közösségbe, otthon érezze magát, és ha ez már kezd kialakulni, akkor néha hajlamosak megfeledkezni arról, hogy ez nekik azért a munkahelyük is.

Kétszer is szóltam neki, időben: Balázs, ekkor ez meg ez. – Igen, megyek – mondta mindkétszer, de éppen az egyetemisták töltötték ott az estét, jól elvolt velük. Harmadszor már nem szóltam, felnőtt ember, az órát is ismeri. Szerencsére, olyan volt, amit helyette, nélküle, én is meg tudtam tenni, nehogy már szó érje a ház elejét. Pont a végére ért oda.
Hát, nem voltam jópofa, kedves medvebocs, húzta is be a nyakát. Nem, ilyenkor nincs emelt hang vagy hiszti, semmi, meg nem álltam volna így a nagyok előtt. Csöndes három mondat, de már túl vagyunk rajta. Legközelebb, azt hiszem, elég lesz csak egyszer szólni :)