Vackor

Nyűgös, alvós, torokfájós, tesze-tosza délelőttnek indult, akár még főzésbe is átcsaphatott volna, de belecsörgött volt főnöknő-barátnő hívása, hogy ruhákat hozna a karitászba, ugye, beengedem, és akkor koradélután tegyük meg az ilyenkor szokásos plébánia-cukrászda-pletyka kört, úgyis ezer éve… Nosza, kaptam az autós alkalmon, már én is akartam egy zsáknyit összerakni nyári-őszi holmikból, nekiláttam. Úgy elvette az időt a magam folytonos győzködése (dehát már tavaly se volt rajtam egyszer se, méért őrzöm még?), hogy eltelt vele a délelőtt és fogadalmam ellenére, végül átugrottam ebédre az Elekbe (de megint elhatároztam, hogy többet akkor se, ha csak tojásrántottát ütök össze; nem tudom, milyen fűszert használnak kizárólagosan, amitől mindennek egyeníze lesz). Páran voltunk csak, többek között egy mama két kisgyerekével. Ahogy mindenki csöndben majszolt, az öt-hat év körüli kisfiú egyszercsak csengő hangon feltette a kérdést: Anyu, mi a három magyar igazság?

Fülek megnyúltak, megtudtuk a magyarázatot is, fociztak tegnap valahol, négy gólt lőttek, mire valaki felnőtt megjegyezte a szólást, a gyerekben azóta motoszkált a kérdés. Az ebéd egyszerre filozófikus mélységet kapott, látni lehetett, ahogy a kanalak megálltak a levegőben, mindenki a válaszra várt.
- Nem tudom, kisfiam, ezt csak úgy mondják – felelte türelmesen a mama. A vendégek arcán látszott, hogy segítenének – ha tudnának. Meg az is, hogy ezen így még nem is gondolkodott el senki.
- Nincs? – keseredett el a gyerek.
- De, de, van, csak már olyan régi, hogy nem tudjuk… Egyél szépen!

Szóval, nyitva áll a kérdés, csak vigyázat a tippekkel, mert akkor a keresőkifejezésekkel annyian találnak rá a Vackorra, mint amikor még a régibe meggondolatlanul beírtam a …. , szóval, azt a helyet, ahol kisgyerekekre vigyáznak otthon.

(Ugye, a kitartás (és a távolság) mindig meghozza az eredményét: újkáplán, életében először (mármint a velem üzenetváltó, egy évi életében először, de, gondolom, egyébként se túl sűrűn), visszamosolygott az üzenetben! Kéménybe, korommal…

Na, ilyenkor szokták ellopni a mobilomat. Annak idején káplán atyánál is bő félévbe telt, mire megtanítottam mosolyogni (hja, komoly férfiak!) és akkor nyomban, az egyik tornaóra alatt, föltörték az öltözőszekrényeket, vitték mindenkinek pénzét, telefonját, óráját, amit csak össze tudtak kapkodni. Most majd ügyelek a szerkentyűre.)