Nagyon szerettük a gimnáziumunkat, szívesen megyünk vissza oda. Az érettségi találkozóinkat is mindig az iskolában szoktuk tartani. Egy szépülő, bővülő, de kicsit egyre idegenebbé váló iskolában.
Van nekünk egy Öregdiák-egyesületünk, annak meg hírlevele, ma kaptam meg a nyári számot. Külön cikkben számolnak be a kapu átépítéséről. Ezek szerint már az sincs meg, a nagy, kétszárnyú kapu, ami maga volt az iskola. Aminek úgy kellett két kézzel nekiveselkedni, ha néha csukva volt.
Fénykép is van a cikkhez. A boltív kőszegélyét megőrizték, de a terét beépítették, egy kis, egyszemélyes ajtó került bele, elektronikus beléptetőrendszerrel, ahogyan arra mostanság szükség van.
Kérdi a cikk öregdiák-szerzője az igazgatót: Mit üzen a kapu átépítése?
Egyrészt azt, hogy diákjainkat és vagyontárgyainkat, a szellemi és anyagi értékeinket egyformán védeni kell, mert ma már nem azt a biztonságos világot éljük, mint régen. Másfelől arra emlékeztet, hogy az F. Gimnázium sohasem volt készen: minden korszakban apránként épülgetett, elhasznált darabjai téglánként cserélődtek ki. Aki időnként visszatér ide, mindig megtapasztalhatja, hogy újabb és újabb fejlesztések, felújítások történnek.
Igen, és ezek apránként, téglánként föleszik a múltunkat. A szó elszáll? Nem, csak a szó marad… Emlékszel, amikor… a régi nagykapun?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
1 megjegyzés:
Karinthy: Magyarázom a bizonyítványomja jutott eszembe , "nincs kapu, nem lehet bemenni...majd egy-két hét múlva..." :)
Megjegyzés küldése