Vackor

Ez a fiú! Vagy inkább ezek a fiúk!

A plébános szabadságon, újkáplán áll a vártán. Sima hétköznap este, szokásos hatos mise. Pár perccel mise előtt érkezem, már egyenest a templomba megyek be. Hatkor – ahogy mindennap szoktuk – Éva, a helyettes, elhúzza az esti harangszót; hallom, ahogy a kántor bekapcsolja az orgonát, most kéne csöngetni és bejönnie a papnak. De nem. Hat óra egy perc, kettő, négy, öt, sehol. Villámgyorsan előkapom az elnémított mobilomat, visszakapcsolni, mert eszembe jut, hogy sem az idős helyettesnek, sem a még idősebb kántornak nincs telefonja, most csak nekem tud szólni, ha valami történt. Hol lehet, mi történt vele, folyton azzal a hülye bicajjal jár! De óra nyolckor végre csöngetés és bevonul újkáplán. Rögtön észreveszem, hogy biciklivel érkezhetett; a haja kócos, csapzott, az arca piros, a szemüvegét a kezében hozza. Fölmegy a szószékre, nehezen tud megszólalni és egészében úgy néz ki, mint aki nem tudja, hol is van és mi a dolga. Ehhez képest egész gördülékenyen elnézést kér a késésért, elmondja, hogy a szomszéd templomban lesz egy esküvő, azt próbálták, de késett a menyasszony meg a vőlegény is, ezért ő is csak késve tudott visszaindulni, de most már próbáljunk megérkezni a misére, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket és bánjuk meg bűneinket! Ezt a felét egy lélegzetre mondja (több nincs is nagyon) és ez valahogy olyan kedves, hogy még akik az előbb morcosan pillantgattak az órájukra, azok is elmosolyodnak. Próbáljunk megérkezni… ne nekünk tessék mondani – gondolom magamban – mi itt voltunk eddig is.

A bűnbánati részt a lehetőségek szerint lerövidíti, látom, hogy szakad róla a víz; szerencséje van, van felolvasó, azalatt kicsit kifújhatja magát. Az evangéliumot már egész szépen olvassa, meglepetésemre még prédikál is, sőt még füle-farka is van a mondandójának. De a szószékről lejövet nem az oltár fele indul, hanem a hívek diszkrét ámulatára bemegy a sekrestyébe, nyilván megtörölközni és vizet inni. A felajánlást szépen végzi, aztán, ahogy ének közben ott áll az oltárnál, szőkén, kócosan, napsütötte, piros arccal, összeszorul a szívem: most annyira fiatal, olyan átlátszóan tiszta.

Vitézül eljut a Miatyánkig, „Köszöntsétek egymást a béke jelével!” szólít fel bennünket, és amíg mi lelkesen mancsolunk, újra bemegy megtörölközni, mert változatlanul patakokban folyik a víz az arcán, ja, a hegynek föl tekerés meg a három réteg ruha.

Nem szoktam jámborkodni, de most lesütött szemmel megyek áldozni, mert tudom, ha összenézünk, azt nem álljuk meg széles vigyor nélkül, és eddig is elég ez mára.

Kérdem mise után, most szombaton lesz az az esküvő? Nem, majd 5-én. 5-én? – csodálkozom, tudva, hogy elsejével elutazik szabadságra. - Hogy fogsz akkor esketni?
- Én sehogy – feleli – majd a testvérem. De azért ma mondtam nekik, hogy ugyan úgyse fogják észrevenni, de nem én leszek ott. Elhinni meg úgyse fogják nekik, amikor mesélik, meg majd a fényképeket nézegetik.
- Ti az iskolában is kihasználtátok, hogy ikrek vagytok?
- Á, ott nem, minek? Csak amióta papok vagyunk – és nevet, csibészes mosollyal.

Hogy miért meséltem ezt el? Csak.