Vackor

Igazi krimi történt tegnap este. A mise után - ez úgy 7 óra tájban lehetett - szólt a plébános, hogyha ilyen szépen együtt vagyunk és éppen rá is érünk mindnyájan, akkor üljünk már le a májusi sok esemény (elsőáldozás, bérmálás, majális) "hivatalos" megbeszélésére, úgymint plébános, káplán, hitoktató és sekrestyés. Ekkor a templom már zárva volt, a villany is leoltva. Amíg, nemsokkal azelőtt, Zoli zárt, én is bent voltam, az oltárgyertyákat vágtam körül, hogy szépen égjenek. Nem láttam embert a templomban. Ráadásul az oltártól kiabáltam oda neki, előre a kapuhoz, hogy hozzon majd el nekem újságot. Ő meg visszakiáltott, hogy melyikből. Felelet vissza, nincs olyan elmélyült imádkozó, aki erre az ordibálásra ne riadna föl, és ne venné észre, hogy itt zárnak. Dehát embert ő se látott.

Úgy félórát beszélgettünk még négyesben a sekrestyében, aztán újkáplánnal hárman még egy negyedórát ottmaradtunk - sehol semmi mozgás - mígnem elköszöntünk egymástól. Zoli riasztott, bezárt és egyszerre mentünk el mind a hárman. 3/4 8 körül volt ekkor. Pár perc telhetett csak el, éppen hallótávolon kívülre értünk gyalog, amikor újkáplán jelentkezik mobilon. Mondja, hogy megszólalt a templom riasztója, ő épp a kocsijánál volt, mert indulni készült valahova, bement gyorsan, és meglepetésére egy férfit talált ott, aki azt állította, hogy márpedig őt bezárták. Nem ismerte ezt az embert, de látta már a templomban. Elengedte, gyorsan lemondta a rendőröket, ne jöjjenek a riasztásra, visszazárt, megnyugtatta a plébánost, és körülbelül a mondat végén már láttuk is, ahogy húz el mellettünk kocsival, mert nyolcra még gyóntatni ment. Majd holnap megbeszéljük, fejezte be.

Érthetetlen volt az egész. Embert bent nem láttunk. Ha valaki jószándékú maradt volna bent, háromnegyed órája volt, hogy észrevegye, bezárták. Hallotta a hangokat, odajöhetett volna. De addig nem mocorgott, aztán, ahogy nyugalom lett, rögtön. Csak nem számolt a riasztóval, hogy amint megmozdul, az jelezni fog.

Eredmény: van egy hős káplánunk (én be nem mentem volna egyedül), egy ki tudja, milyen szándékú látogatónk és egy elvesztett pótsekrestyésünk: én. Mert ezek után én csak akkor vállalok estét, ha valaki ottmarad a zárásra, az biztos. A szívbaj jönne rám, ha a bezárt templomban a kórusról, vagy mondjuk a gyóntatószékből, hirtelen előlépne valaki. És ha ezt a riasztó bekapcsolása előtt teszi, hát úgy csap kupán, hogy másnap reggel, mikor megtalálnak, már a Dies irae-t énekelhetik fölöttem. Ez az újkáplán is minek mászkál be egyedül? Azt hiszi, papból olyan sok van?