Vackor

Furcsa világ ez, furcsa ünnepek. Reggel nyüzsgés, kapkodás, feszültség, mert minden most derül ki - legyen füst, legyen nagybevonulás, vetítés a passió alatt - minden azonnal kell, kórus, ministránsok, sekrestyés, plébános, mindenki; gyakran még vita is, olykor éles. Újkáplán készült, reggel már két szelet tortával jött le (biztos maradt a névnapiból), motiváció, hogy kibírjuk az előkészületet. Nem is rá szikrázott a szemem, hanem Zolira, amikor az osztásnál derült ki, hogy a barkaágakat csokrostul összekötve tette ki az asztalkára, miközben szálanként akartuk osztani, de volt még négy perc. Az egyebek? Nem is mondom, túl aprólékos lenne. Tele vagytok feszültséggel - mondja újkáplán csodálkozó szemekkel, miközben a karnagy próbál valamit egyeztetni vele.

Rengetegen voltak, csak gyerekből vagy százötven-kétszáz. Ilyenkor előtte úgy tűnik, hogy senki nem lát át semmit, jó, ha legfeljebb a maga részét tudja. Aztán kivonul a kórus, ennyivel is nagyobb a hely és a nyugi, az asszisztencia elcsöndesedik, megszólal a harang, és ahogy vonulnak be a padok között, egyszerre nyugalom lesz, összeszedettség, a menet végén pedig a piros miseruhában már nem a csöndes szavú, fanyar humorú, az előbb még a tortákkal bolondozó, projektort beállító fiatalember jön, akinek az ötleteinek nem győzünk utánaloholni, hanem a pap, méltósággal, áhítattal. Elsimul minden és kinyílik az ünnep. Nem zilálja szét a kinti körmenet sem, a passiónál pedig teljes a csönd. Elkezdődik a nagyhét.

"De a legszebb, az örök, az igazán üdvösséges, a kettőnk – apám és én – közös titkaként kedvenc ünnep mégsem a karácsony volt, hanem egy kisebb jelentőségű nap, egy másik ünnep voltaképpeni előkészítője, bevezetője, a virágvasárnap. Apám nemigen hívta ezen a néven, gyerekkoromban minden idegen szót hűségesen utána mondtam, ezt is így jegyeztem meg, ahogy ő tanította: Palmarum. Miért szerette annyira, fűződött-e ifjúságában valami különleges élmény hozzá, vagy egyszerűen csak mindig örömre kész természetét ragadtatta el, hogy olyankor többnyire már jön a tavasz, kivirítanak a kertjében ápolt virágok, illatozni kezd a föld, más lesz a napok színe, jönnek a böjti szelek, hozzák a langyos esőket, nem tudom. Mi köze volt hozzá, mit vállalt végül is a húsvét ideológiájából, sose jöttem rá, szenvedélyes, de mindig szemérmes egymáshoz ragaszkodásunk alaptörvénye volt, hogy egyikünk sem kérdezett a másiktól semmit, amiről a másik nem jelezte, hogy szívesen nyilatkoznék. Hogy protestantizmusa valami egészen specifikus, a maga gondolkodásához szabott, cseppet sem ortodox valami volt, azt lehetetlen lett volna észre nem vennem, hogy hitünk teológiai tételeit csak részben fogadta el, s bizonyos kérdésekben meglepő módosítást végzett Kálvin tanain, abból se csinált titkot. Néha már azt hiszem, a virágvasárnapban egyszerűen a nagy tablót szerette, az óriási, százszor elképzelt látomást, a Megváltót váró sokaság képét, és Krisztus nagy királyt, aki bekocog halála színhelyére, jól tudva, mi vár rá, s mi felé halad egy jámbor kis szamár hátán átvágva ugyanazon a tömegen, amely nem sok idő múlva hasonlóképpen megbámulja, és a Golgotára kíséri. A nagy király jön, hozsanna, hozsanna, zeng a kiáltás előtte-utána, zöld ágakat szeldelnek útjára, békességet hoz népe javára. Áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa léptünk az Isten kedvébe… Ha apám énekelte, mindig láttam, amit énekelt, ott álltak azok a jeruzsálemiek az út mentén, erősen süt a nap, kiáltani szeretnék Jézusnak, milyen gyalázat, hogy nem lovat adtak alá, ez is csúfság, nálunk minden gazdának van lova, szólni kellene, nagyot sikoltani, menekülj, kedves Jézus, áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa léptünk az Isten kedvébe, és kiáltok is belül és önmagamban, de Jézus, sajnos, nem hallja meg, csak kocog a szamarán, mi meg énekelünk, és mindenki velünk énekel, kinn az ég és a habos fellegek és a kert, amelyben kibomlottak a lombok, és már nyílik a virág. De hogy merre lehet az a Jeruzsálem? Jóval messzebb, mint a Nagyerdő, túl lehet az Pallagpusztán is."

(Szabó Magda: Ókút)

A többi a horgonyban.