Vackor

Mit kaptam ma bent uzsira, na, mit? Úgyis kitaláljátok! Bizony, azt! Mert ott is ismernek és ott is van vackoros :) Még jó, hogy ma hozta, mert holnap a szívem szakadt volna meg érte.

Azt hinné az ember, hogy ahol közel hatszázan dolgoznak, elvész az egy. Pedig nem így van, mert én harmadik napja egyebet se teszek, csak nyakba borulok. Jó, nem hatszázba, csak úgy százötvenbe, de nyakból az is elég :) És ettől még mindig jó játék az egész. Tudom, lesz majd rosszabb is, hogyne lenne, azért ez se tökéletes hely, de ha már elült a kalandvágyam, és jól viselkedem, akkor pillanatnyilag minden esélyem megvan arra, hogy 11 év múlva innen menjek nyugdíjba. Innen, ahogy valaha biztos voltam benne.

Bónusz.
Vasárnap kérdem újkáplánt, hogy hány elsőáldozó lesz? Lesüti a szemét és odasúgja nekem, hogy fogalma sincs. Mrrrrrrrrr, az ilyen válaszért rosszabb időkben minimum fejleharapás járna kétnapi mosolyszünettel. De hát akkora a paphiány, örüljünk, hogy nekünk még kettő van belőle, mégse nyírhatom ki. Meg tud ő fejetlen lenni enélkül is :)

Ma egy délutáni telefonhívással még ezt is tudta überelni, amikor rádöbbent, hogy két csoportnak két különböző időpontot mondott, és ezt a felfedezést szükségesnek tartotta rögtön megosztani velem, vajh’ mikorra is fognak akkor jönni? Gondolatmenetem, logikai következtetés ua., mint fönt, nem javított a helyzetén. De, ugye, én jövök időre és megtartom a szülőit, amíg ő a gyerekekkel van?

Mint a villám, tépek föl a hegyre a munkából, szerencsésen jött is minden, öt óra 8 perckor már megyek be a templomba, ahol a gyerekekkel van, hogy hova tette a szülőket, hova menjek? Most énekeljünk, mondja a gyerekeknek, elkezd egy éneket, fújják lelkesen, közben odajön hozzám: A szülőket csak a következő hétre hívtam – súgja.
Ott áll előttem egy százkilencvenes fiatalember talpig reverendában és kicsit megszeppenve, félszeg mosollyal néz rám. Tudja, hogy most….
Elnevetem magam, itt már nem lehet mást tenni.

Vasárnap káplán atya – egyéb itteni meghívásaiból és havi egy szabad délutánjából kifolyólag – átröpült a színen. Múltkorában a telefonban arról panaszkodott (az egyetlen, amiről panaszkodott), hogy nehezen megy a hittan, gondjai vannak a fegyelmezéssel. Ahogy most beszélgetünk, kezdem neki mondani, hogy próbálja meg ezt meg azt, így meg úgy, nekem ez segített. Nem megy az olyan rosszul, hogy beszélni kelljen róla! – tör ki belőle azonnyomban a konok székely.
Ó, az öregapádat! De magabiztosnak tetszik lenni, mert most éppen egy óra jobban sikerült! Tudod, ki fog neked mégegyszer tanácsot adni!?
Tudja. :)

Hogy mi a bónusz? Hát az, hogy amikor ajándékba kaptam őket, a jó Isten csomagolt melléjük egy extra adag türelmet is. Tudta, hogy szükség lesz rá :)

Aztán, amikor ma végzett az órával, újkáplán szépen odaállt elénk, mert Zolit is odarendelte korábbra más feladattal, hiába, és ittléte óta először kimondta, bocsánatot kérek. Pedig ma nem is haragudtunk :)

Káplán atya meg azért, amikor elment, csak eltette a mesekönyvet, szó nélkül, amit egyik ötletként kikészítettem neki. Igaza volt, beszélni nem kell róla :)

Aztán most este hazafelé, miután vidám kalákában a gimnazistákkal fölöltöztettük nagyböjtre a templomot, Zolival az utcasarkon Kubuval koccintottunk a farsang végére. Azon nevettünk, mint a fakutyák, hogy majd holnap meséli valaki: Láttam a sekrestyést és a hitoktatót, valami kisüvegből ott ittak a sarkon!
Falu ez, mondom én mindig ;)