Vackor

Teljesen el vagyok képedve! Csak úgy ránéztem most a horgony statisztikájára, hogy mielőtt elkezdem az új adventi naptárat, lássam a statisztikát, hogy tudjam majd, megugrik-e a 30 körüli látogatottság úgy ötvenre naponta. És láss csodát: tegnap már 214-en keresték a naptárt! Nem, nem robotok, végigfutottam a listát, sok volt az ismerős cím is. Tegnapelőtt is már jóval 100 fölött volt a látogatók száma.
Úgyhogy jelentem, mától újraindul a naptár a horgonyban.

Az advent meg a valóságban, és hiába az elcsöndesedés időszaka lenne, nekem a legzsúfoltabbnak ígérkezik. Az elmúlt két napban is tíz után körül jöttem haza, hangverseny, vendégség, tegnap koszorúkötés a gyerekekkel, a ma kicsit nyugalmasabb, de azért jutott és jut is még elfoglaltság, hétfőn meg rorate helyett fél hétre már dolgozni megyek. A szombatot sikerrel túléltük, voltak tanulságai. Most csak gyűjtjük őket, majd ünnepek után leülünk megbeszélni.

Csak beszámoló az elmúlt két nap tapasztalatáról, mert se megoldást nem tudok, se ítéletet mondani nem akarok. Hogy beállt a hidegebb idő, a késő esti buszokon az utasok riadt nyájba tömörülve bújnak össze a középső, babakocsis karámban, mert a buszban szerteszét a hajléktalanok ülnek-hevernek életük összes rongyaival-romjaival. A hegyi járatokon nyilvánvaló, hogy csak köröznek a fűtött buszokkal, hiszen miért szállnának le, amikor a hegyen mindig hidegebb van egy-két fokkal és a szél is erősebb, mint bent, a házak között. Az utasok meg úgyis leszállnak. A sofőr nem is tudna jól tenni bármit is; ha nem szól, miért nem; ha leszállítaná őket, biztos, akadna, aki a védelmükre kelne. A helyzet a maga késő esti valóságában, nyomorúságában, a hangversenyről jövök és megyek a fűtött szobába kontrasztjával sokkoló. Elfelejteni nem lehet, megoldani nem tudom, megrettenek még saját magamtól is.
Advent, sötétség... Néha nehéz meglátni az első vasárnap még csak gyertyalángnyi fényét is.