Vackor

Ahogy visszanézem a tavaly ilyenkorit, meg kell állapítanom, hogy összehasonlíthatatlanul jobb volt a stílusom, mint mostanában. Vagy nemcsak a stílus?
Most olyan furcsa időszak van, már nem ünnep, még nem hétköznap, kevés öröm, sok csönd, sok hallgatás, inkább meghallgatás.
A családé, ahol az édesanya hosszú betegség után az utolsó óráit éli; a fiatalé, akinek egy keresetéből kényszerül élni a család, és kilátás sincs arra, hogy egymás után munkanélkülivé lett, ötvenen felüli szülei állást találjanak egyhamar, a háziasszonyé, aki lázasan feküdte végig az ünnepet, és semmi se lett abból, amire készült; a papé, aki karácsony napján bement a kórházba, és csak visszautasítást kapott, ki durván, ki csak fásultan, de nem is az fájt, hogy őt küldték el, hanem azt a Jézust, akit közéjük akart vinni. Igen, ez már nem a hegy védett, zárt világa, itt nagyon előlről kell kezdeni mindent.

Persze, volt öröm is, mosoly is, kevés, de őrizhető.

A pásztorjátékon igazi kisbaba volt a kis Jézus, úgy végigbömbölte a pásztorok hódolatát, hogy csak na, mit neki tejfel, túró, báránybőr subácska! :) Aztán, amikor Mária elkezdte énekelni az altatót - örömest ringatlak, szívemből óhajtlak, aludj, aludj - még levezetésképpen nyöszörgött egyet-kettőt és aztán elhallgatott! A második szakasznál már csak nézte-nézte azt az éneklő nagylányt, talán még el is aludt. Azt hiszem, az ilyen pillanatokra szokták mondani, hogy angyal szállt át... :)