Vackor

Jó, jó, jövök, legalább annyira, hogy lejjebb kerüljön a kép.

Tegnap meg ma eléggé padlón voltam sokmindentől. Találkoznom kellett egy volt osztálytársnőmmel, beteg, nyomorult, ezer lelki és emberi bajjal, döbbenetes anyagi gondokkal és tudom, hogy nem vagyok képes megoldani az életét, igaz, nem is feladatom. De mégis mennyire az?

Bent minden bizonytalan. Igaza volt annak is, aki amikor megtudta, hogy határon túli területen fogok dolgozni, azt mondta, itt kétféle embert fogok találni: megszállottat és szélhámost. Most éppen az utóbbiból jutott több, az ilyesmi pedig mindig megvisel.

A rendem..., no, azért vagyogat még, de holnap egy kis időt azért már kell rá fordítani.

Ma este meg egy városmissziós megbeszélésre kellett mennem, nagyon közeleg már, és mára igazán a hátam közepére sem, de aztán nem is volt annyira értelmetlen és parttalan. Ami meg a legfőbb eredménye: lett egy szuperjó dzsekim, amilyent mindig is szerettem volna utazásos széldzsekinek. (Eddig mindig a pótmamáét hagytam el és felejtettem el visszaadni.) Még jó, hogy az embléma egészen diszkrét rajta. Azért, remélem, a missziós hét alatt nem fog esni, mert akkor mi lesz az én aszfaltrajzolásommal? Pedig már a krétákat is megvettük.
Holnap délután le kell ülnöm az új káplánnal megbeszélni a gyerekprogramokat, mert még nem jutottunk odáig, hogy elmondjam, miket is terveztünk, úgyhogy szegény, ma este intelligensen hallgatott. Ilyesmi még biztos elő fog fordulni, hogy menetközben derül ki valamiről, hogy jé, hát honnan is tudna róla?