Vackor

Az a tegnap délután meg volt rendelve: a nyár, a szarvasok, a fagyi, az elszökött szökőkút, az együtthallgatás... meg az egymás tévedhetetlen felismerése :)

Ezt a verset Kecuppnak ígértem, de amúgy is sok tanár jár errefele. Igazánból tanároknak és -ról szól, de szól mindenkinek, akik ajándékba kapott emberek szárnyát egyengetik a repüléshez.
És nem én lennék, ha nem egy vers... :)

Jobbágy Károly:
Az elhagyott repülőtér

(- Hát maga?- Tévériporter vagyok, filmrendező lettem, most jöttem haza amerikai tanulmányutamról, az atomkutató intézetben dolgozom. És a tanár úr? Még mindig a gimnáziumban?
- Én még mindig ott...)

Mert minden évben egy napon felbőgnek a friss motorok,
próbálkozások, monoton, fárasztó léggyakorlatok után mind repülésbe fog.
Billeg a beton kikopott kockáin, aztán nekivág:
egyre kisebb a távozó gép s törpül a lentmaradt világ.

Te kócoshajú ifjú pilóta! Te magabiztos, nótákkal teli,
robbanószavú, türelmetlen! Mi lesz belőled odafenn?
Fáradhatatlan felderítő? Sohanemlátott tájakon szemed elsőként tekint széjjel?
Vagy te leszel, ki először lép a Mars forró köveire? Mi leszel?
Új gépek dübörögtetője? Új tenger boldog hírnöke? Új égbolt feltérképezője?
S onnan fentről lenézel-e az elhagyott repülőtérre,
hol jövőre egy napon megint bőgnek friss motorok,
újabb év, s pengő szárnyakon egy még fiatalabb raj kanyarog,
sapkadobáló ujjongásuk rezegteti a levegőt, s leírnak még egy utolsó kört
a vén repülőtér fölött, mely csak marad lent változatlan,
örökké egyazon alakban, évről évre megkopottabban,
röpíteni kész, új csapat fiatal fényes madarat!

Fiam, ki sokszor mulatsz rajtam, megrögzött szokásaimon,
Te hetyke lány, a nagy zsivajban túlzsúfolt utcasarkokon
Nézd meg jól fáradt arcomat - nem látod rajta önmagad?
Nézd meggyöngült két szememet - kísért és figyelmeztetett,
S azt, melyről hitted: nem mered elhagyni:
bíztató meleg tenyerem, repülőtered... Felismered?
Négy évig nézted: villámlik-e már ez a szem, avagy símogat?
Radarernyőd volt ez a szempár, jósolt felhőt, viharokat.
Adtam szádba új szavakat, bíztattalak,
aztán titokban, mint ki fiókamadarat röptet, zárt markom szétnyitottam;
mondtam: Szállj! Próbáld! Erős vagy már! Elkaplak, hogyha elfáradtál!
Ne így! Ne úgy! No, most jó! Látod? S veled szálltam át - nem világot,
csak az iskola udvarát, körözve, - tanár és diák - bukva, szárnyalva,
szólva rád, bíztattalak: No újra hát!
Felszálltál...

Nekem mi maradt? Mindig a megszokott szavak, az a marok égboltdarab,
meleg, néha fényes, meghasad, máskor, mint elócskult vasak,
a hangok tompán konganak. Hogy úntam sokszor!
Vágytam én is más tájakat és új eget! Akartam elröpülni én is,
köröztem itt már eleget, de éreztem, hogy nem lehet.
Sorsom maradni késztetett.

Te, aki szállsz fejem felett, ne felejtsd el az első leckét, a riadt, kezdő éveket.
S míg téged világűrbe von korunk süvítve, gondolj majd rám,
ki akkor is ott, lent leszek még, ott az iskolaudvaron.
Számon kopott szavak kopognak, s rovom a kört, a megszokottat.
S mert az idő nem szekér, vénhedt, hanem rakéta - felragad,
ha találkozunk - megtörténhet - billentsd meg majd a szárnyadat...