Szent Erzsébet asszony életéről...

emlékezzünk sok jótételéről,
mi is őtet kövessük, azon legyünk,
amit benne dicsérünk, cselekedjük!

Így kezdődik egy régi ének Szent Erzsébetről, aztán elbeszéli élete szép tetteit.

Több mint 300 km buszozás után értünk szombaton délután Eisenachba, Thüringia egyik történelmi városába. Kíváncsi voltam rá, hiszen itt már a volt NDK-s területen jártunk. Valamikor a nyolcvanas évek elején-közepén jártam itt egyszer, érdekelt a változás. Külsőre, látványban nem érzékelni semmit, Németország ez is. A viselkedés, a mentalitás, a hangulat azonban elárulja, hogy ez az országrész még nem találja a helyét. Vissza kéne menni majd úgy tíz év múlva is, felmérni, mennyit alakult.

Thüringia egyébként rendkívül barátságos, kedves vidék. Hegyes-dombos, sok-sok zöld, hangulatos, régi városok, jó lett volna újra végigjárni őket – Jéna, Gotha, Erfurt, Weimar – de most csak Eisenachra futotta az időből, meg hát ez is volt az utunk célja: végigjárni Szent Erzsébet életének helyszíneit.

Ebben a tekintetben Eisenach csak az „itt állt” városa. Mindaz, ahol Erzsébet megfordult, amihez köze volt, már csak emlék, azt viszont őrzik szépen, különösen most, az évfordulóra. Amikor húsz éve ott jártam, felháborodva láttam, hogy még a várban is, Szent Erzsébet ottlétének szinte semmi nyoma. Ma már sokkal jobb a helyzet, büszkék rá, olyannyira, hogy mindenütt – emléktáblákon, plakátokon, prospektusokon – csak Thüringiai Erzsébetnek nevezik, mintha nekünk semmi közünk nem is lenne hozzá.

Sétáltunk a városban a nyári szombat délután forgalom nélküli, jóleső csöndességében, megnéztük a kórház helyét, amit alapított; a kocsma helyét, ami befogadta éjszakára, amikor elhagyta a várat; a mai templomot, aminek az elődjét ő is fölkereste, ha lejött a városba; a szűk utcákat, ahol járhatott.

Nekem tetszett, szeretek csatangolni és számomra nem gond az, ha azt hallom: helye, belül rögtön kinő az épület és benépesül az utca. A csoport nagyobb része azonban elégedetlenkedett, morgolódott, hosszúnak tartották a sétát, kevésnek a semmit, és nagyon soknak a történelem szakos idegenvezető valóban túl bő magyarázatát.

Eisenachnak még két nevezetessége van: itt született Johann Sebastian Bach és két évig ebben a városban tanult Luther Márton, megvan a ház, ahol kosztosdiákként lakott.

Estefele volt már, amikor újra beülhettünk a buszba, hogy a szállodába menjünk. Az se dobta föl a társaságot, hogy a szállás nem a városban lesz, hanem jól a városon kívül. De még ez is elment volna, ha odatalálunk. De nem.

Itt a helyzet kezdett kritikusra fordulni, fáradtak voltak, nyűgösek, zúgolódtak, a busz meg csak hegyre föl – hegyről le, egyik falu, tolatás, ipszilon (kedvenc rutingyakorlatom), visszafordulás, másik falu. Káplán atya feltalálta magát, szépen imádkoztatta a népet (nem azért, hogy megtaláljuk a szállást :)) elvégre zarándokúton vagyunk, dehát átlátott mindenki a szitán, erre mondják, hogy itt már az imádság sem segít … :)

Végre megérkeztünk az egyik hegytetőre és egy tipikus, régi SZOT-üdülő fogadott minket, ami még inkább lehangolta a társaságot. A környék viszont csodás volt. Csönd, zöld, erdők, hegyek. A kicsit magukhoz térőbbek már fontolgatták, hogy este még sétálni fognak. Éppenhogy bevonszoltuk a cuccokat, abban a pillanatban elkezdett szakadni az eső (szép volt tőle, hogy csak akkor). Kiderült, hogy a vacsorát sem az étteremben fogjuk megkapni, mert ott rendezvény van, hanem a bárban. Na, bumm, gondoltuk, mert nem sejtettük, hogy a bárban élőzene lesz. A fiatalabbjával élveztük, jól játszottak, az emberek táncoltak, hangulatos volt; az idősebbje szerint viszont hangos, beszélgetni se lehetett és különben is nahát!

Mire végeztünk a vacsorával, elállt az eső. Hatan vágtunk neki a sétának, de a hegyről a faluba már csak hárman mentünk le (én is gondolkoztam egy csöppet, mert én igazából csak lemenni szerettem volna, de hát az élet nem éri be a félmegoldásokkal :) , de legalább szép lassan jöttünk vissza). Az a séta mindenért kárpótolt! Az éles, tiszta, esőszagú hegyi levegő, a lemenő nap sugarai, a csönd – egy hetet itt tudtunk volna maradni!

Azért visszatérve, este káplán atyával még válságtanácskozást tartottunk, hogy mit lehetne tenni, hogyan fordítsuk meg a hangulatot, ötleteink fogytán ő mondta a szokásost: maradjunk mi derűsek, nyugodtak és kedvesek, a többit meg bízzuk a jó Istenre!

Innen folytatjuk.

A képek szokás szerint megtekinthetők, mégpedig itt.