Vackor

Futó gondolatként azért fölmerült, hogy talán nem az ölemben kellene kezdeni - a használati utasítás elolvasását követően - a pulykahús tejszínes zöldborsóval nevű étel zárófóliájának maradéktalan eltávolítását. Megerősíthetem: mindig szerencsés, ha az ember a megérzéseire hallgat.
Merthogy én, ma, főzni a csöppnyi konyhámban? Na, azt nem. Különben finom, ajánlom.

A továbbiakban visszatekintünk az elmúlt napokra, melyből kiderül, hogy az olvasók, bizony, el voltak hanyagolva. És ezt most nem nyafogásként vagy dicsekvésnek, csak úgy csöndes-tárgyilagos beszámolóként, miközben mindenki pacallá főve izzad otthon.

Kezdődik azzal, hogy van a kismackó. Aki még nem esett át a lássuk a medvét!-fázison, annak csak úgy mondom, hogy ez tényleg kis mackó. Például a munkahelyén a legkisebb, kinézetre a leggyöngébb, az meg kinézetre sincs ráírva, hogy két veleszületett tulajdonsága van: a fene nagy önérzete és egy bizonyos fajta szívbetegsége, ami ugyan gyógyszerrel remekül karbantartható, de van más is, aminek nem tesz jót a cipelés. És akkor erre a kismackóra lőcsölik rá, hogy helyettesítse a kézbesítő-titkárnőt. A kismackó nem örül, de nem szól, mert ez nem kívánságműsor, meg az önérzet, meg egyébként is föl se méri, mit fog ez jelenteni. Azt már csütörtökön is érzi, hogy nem jót; de amikor pénteken negyven fokban járja a várost a hőmérséklet és a távolság növekedésének arányában egyre nehezebbnek tűnő postával, az aznapi három állomásból a végén a postafióktól a munkahelyig a beérkezettekkel, akkor nem is értem, hogy utána miért csodálkozik, hogy kimerült és egész nap nehezen kap levegőt. És még két hét! Aztán, amikor a körjárat után visszaér az irodába, még dolgozni is kell, mintha mi sem...
Persze, a beérkezett leveleket kezelni is kell, a kimenőket postázni és közben, természetesen, a saját munkáját is végeznie kéne.
Van egy kedves könyv: E. Porter: Az élet játéka. A könyvbeli játék lényege, hogy mindig kell találni valami örülnivalót. Keresem, keresem...

A gyerek egész héten pakolt, mert ma költözött el. Amikor az elején megkérdeztem, hogy tudok-e segíteni, az volt a válasz, hogy nem, nem, semmit, azt csak egyedül lehet. Így is volt, tényleg, egyetlen darabot se kellett kézbe vennem. De amikor szerdán végre időben tudtam elszabadulni a munkahelyről és hazaútban fölkanyarodtam, akkor láttam, hogy ez azért mindennap kell, hogy megnézzem a napi haladást, részt vegyek az elvigyem-itthagyjam-kidobjam dilemmákban, szabadságoljam a nap hátralévő részére a további munka alól (mégis más, ha valaki mondja, hogy elég mára :) és az akkorra végző sekrestyést - a másik kölköt - is beleértve (a kettő együtt alig több, mint én egyedül) , biztosítsam nekik a hadtápot, hol hűtött dinnye, hol fagylalt formájában, aztán már hárman-négyen együtt töltsük az estét vidáman-komolyan nálam, meg a szobor lépcsőin üldögélve vagy Elli néni hűvös lakásában vagy éppen a hegyen kószálva, mert ott egy icipicit azért mindig elviselhetőbb az idő. Mert egy dobozokkal teli, fölfordult, hótmeleg lakásban, költözés előtt egyedül lenni esténként - lehet, de minek, ha nem muszáj, és ezt olykor kimondatlanul is meg kell érezni.

No, hát így telt az elmúlt három nap, munkából egyenest általában sötétedésig és egész jól bírtam. Az élet pedig - mindig újra felismerem - sokkal egyszerűbb, mint amennyire mi bonyolítjuk, és mint amennyire félünk tőle.
Amikor megtudtuk az egész elhelyezést, arra gondoltam, hogy nem, a költözködésnél én nem leszek ott, azért minden nem megy. De amikor tegnap este elhangzott a kérdés: Itt leszel reggel? Annyi mindenre kell figyelni. Kell, bizony, hogy mi megy, mi marad végleg, mi csak megőrzésre, mi a hazaútra, hát hogyne kellenék, én is így gondoltam.
Aztán, amikor kigördült a ponyvás kisteherautó, fogtam magamat, sarkon fordultam és elindultam, hogy megvegyem a munkahelyi étkezési utalványokat, mert azt a pénteki járatom során nem tudtam elintézni. Vártam a torokszorítást, de mégcsak az se volt. Az élet egyszerű.