Vackor

Klassz nyári napot csaptunk! Vackor-napot, vagy nem is azt, nézőpont kérdése.

Szép vasárnaposan kezdtük, a templomban találkoztunk, a vendég jött Kisbalázst nézni, mert ő szeret naprakész lenni. Tavaly, véletlenül, éppen akkor járt itt, amikor újkáplán bemutatkozott, azóta őrizzük a hagyományt. (És azzal húzott már mióta, hogy akkor miket mondtam rá, és hogy prüszköltem ellene :) De most egyetértettünk, még nagyon Kisbalázs, de jó eséllyel lehet belőle csapattag.

Aztán egy jégkrém-kanyarral elsétáltunk „a” multiplexbe, mert azt mondtuk, egy életünk-egy halálunk, ma elkövetjük életünk első multiplexét! A mackó még a saját bundájában se bízott, vitt magával kardigánt, zoknit, sálat, sapkát, túlélő felszerelést, mindent. Csak pattogatott kukoricát nem vett, mert az csak a harmadik emeleten jutott az eszébe, hogy azt hallotta, ilyen helyen úgy szokták, de nem működött a lift.

A Mamma miát néztük meg, mindenkinek csak ajánlani tudom. Jó zene, jó színészek, jellegzetes görög arcok és tájak, kedves történet – egy úgy élvezhető nyári romantika, hogy közben egyszer se nézel az órádra, hogy mikor lesz már vége. Ami a csuda benne, pontosabban, aki: Meryl Streep. Őt eddig csak komoly filmekben láttam és szerettem – a Kramer, a Távol Afrikától, A szív hídjai – de ugyanolyan remekül játszik ebben a bugyutaságban is. Sokszínű, kitűnően mozog és énekel, pedig már a hatvanadik évében jár. Jó volt látni. Jó volt az is, hogy az énekek az eredeti angol szöveggel mennek, feliratosan, kész nyelvgyakorlás. És hát az ABBA-számok, ma is még!

A multiplex…, voltunk a teremben tizenöten. (miért éri meg nekik?) A székek kényelmesek, a légkondi fölöltözve elviselhető, a hangerő szintén (nem, ahhoz nem kell a fölöltözés), a térhatású hangzás szuper, össze is húztam magam, mert egészen mellettem oldalról ugatott a kutya. A látvány… először úgy jártam vele, mint annak idején 91-ben, a pápalátogatás ifjúsági találkozóján. A Népstadionban tartották, és ott derült ki, hogy a jegyünk egész föntre, a kakasülőre szól. Lenéztem, és azt mondtam, jaj, én innen máris megyek, úgy szédültem! De nem volt hova menni, legfeljebb csak állni lehetett volna valahol lent, aztán az idő előrehaladtával, azt vettem észre, hogy tisztul a kép és a fejem, aztán már nem is okozott gondot. Itt is úgy voltam első pillanatban, szinte benne ülve a hatalmas képben, ami folyton mozgott is, hogy merre a kijárat, én ezt egy percig se! Csukott szemmel is próbáltam, de úgy elég nehéz filmet nézni. Aztán ki-kipillantottam, és egyszer csak nyitva maradt és már nem is volt olyan borzasztó a tenger hullámzása. A végén alig akartunk kijönni.

Egy késői ebéd, egy délutáni vonat – és most ABBA híján egy görög cd szól itt, szééép nyári nap…., ja, az egy másik szám, pedig tényleg az volt :)