Ha majd hetvensok éves leszek, és ülök a szeretetotthonban és az egy szobámban mindig rend lesz körülöttem, és a kevés papírból, amit magammal viszek, mindről tudni fogom, hogy mi az és hol van (két hete kergetek itthon egy papírt, pedig lennie kell, mert volt a kezemben) akkor vissza fogok gondolni, milyen is volt az az őrült-szép időszak, amikor - vagy negyedszázada - sorra olyan heteim voltak, hogy minden napra jutott valami, hol tervezve, hol csak úgy, amikor annyi embernek volt szüksége rám örömében-gondjában (inkább az utóbbiban, tegnap kettő is befutott műsoron kívül). Akkor már a fiúk is szanaszét lesznek, Zoli boldog családapa lesz, időnként talán meglátogat majd a gyerekeivel, a káplán urakból tekintélyes plébánosok lesznek valamerre, túl az ezüstmiséjükön, és az e-mailt azért fogom megnézni, hogy a sok-sok volt gyerekemből nem írt-e valamelyik. Aztán szépen megírom az aznapi Vackort... :))
Felénk, azaz Rékáéknál, de ez távolságban se olyan nagy különbség. Szórakoztam egy kicsit a beállítással, az ott lenn a város. A fekete a fák meg a bokrok a hegyen. Azért is tettem be, mert van egy olyan érzésem, hogy azt szoktátok gondolni, mit beszél ez itt hegyről, városi vakondtúrás az! Erről se érzékelni igazán, hogy milyen messze és lent van a város.
Jó volt ma Rékánál, igaz, ágyban volt, mert fáradt volt, de sokat nevettünk. Már tudok nevetni vele. Nem féltem a felvételitől, menni fog.
Na, itt már elég messze van:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése