Kaláka verskoncerten voltunk délután a mai nap alkalmából, szép élmény volt. Hallottunk - legalábbis számomra - eddig ismeretlen verseket, több kedves ismertet is és kicsi-nagy fújta együtt a Tengerecki Pált. Volt néhány gyerekdal is, amit a jelenlévő aprók énekeltek-táncoltak önfeledten. Az igazi élményt azonban az jelentette, hogy az arcokat figyeltem. Az együttes tagjainak arcát is, akiken látszott, hogy szeretik és örömmel teszik, amitől ők a Kaláka, de éppily jó volt nézni a közönséget is, ahogy belefeledkeztek a versekbe, a zenébe, és hangtalanul mozgó szájjal énekeltek. De, bizony, egy dolgot meg kellett állapítanom (nagyon-nagyon régen voltam élő koncertjükön): velünk öregedett a Kaláka is, hogy is lehetne másképp? :)
Csak a cd-k, a rádióban elhangzó számok, az emlékeinkben élők mindig ugyanazok a fiatal hangok. A hangok ma is ugyanazok, ugyanolyanok...
A kitapsolt ráadás megrendítő vagy inkább megható volt. A Himnuszt, - mint voltaképpen a magyarok krónikáját - ami alapvetően verbunkos dallamú kíséretből nyerte el a mai hangzását, énekeltük végig egy szép mezőségi ének dallamára, az együttes és a közönség közösen. Kiosztották ugyan papíron a verset, de jó volt látni, hogy azért a közönség nem nagyon pillantott a papírba. Énekelt ott még a hangmérnök is, nem a gombokat csavargatta. Az utolsó versszak pedig már a hangszerek kísérete nélkül szólt, jó is, hogy nem kellett a papírba nézni, mert sokan alig láttuk volna.
Méltó, szép este volt.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Miért nem vesznek föl hosszúnadrágot ezek a mackók? Meg fognak fázni. :-))
Már én is kezdek aggódni :)
Megjegyzés küldése