A vasárnap esti szöszmötölésben az Önök kérték ment, csak úgy magában, néha-néha odapillantottam. (Amióta másik időpontban és csatornán van, a nagynéném mindig kedvesen fölhív előtte, hogy le ne maradjak róla :)
Egyszercsak egy nagyon-nagyon régi felvételen a nagyon-nagyon fiatal Szilágyi Tibor énekelt egy sanzont: … fogadd el, ezt a rózsát fogadd el…
Egy sorra figyeltem föl hirtelen: Te, ki mondod, holnap talán elérjük majd a Holdat, hinni kell…
Talán? Majd? Bele se gondolunk már, mi minden történt meg a mi életünkben. És ez nyilván így is van jól.
A gyerekeink pedig sehogyse értik, hogy számukra mi vagyunk a történelem. Valami időtlen, messzi valóság hírnökei.
...és kijártunk nézni, hogyan épül az Erzsébet-híd…
...tudjátok, a hegynek ezen az oldalán még nem voltak házak, ott szánkóztunk mindig…
...ott voltam, amikor kikiáltották a köztársaságot...
...persze, emlékszem a holdraszállásra, ültünk éjjel a tévé előtt…
- De hát Te nem is vagy olyan öreg!!!
Ti ennyi mindent éltetek? És mi? Mi mit fogunk?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Hát, igen. Múlik az idő. De nekünk is történelem volt mindaz, amit a szüleink és nagyszüleink meséltek a saját életükről, fiatalságukról. Ez már csak így van! :-)
Igen, ebben igazad van :)
Megjegyzés küldése