Vackor

Ásatáson voltam ma (szabadságon vagyok). A messzi városból kaptam meghívást, hogy jöjjek, érdekes, hát vonatra ültem.

Kimentünk a város fölé magasodó hegyre (dombra), ahol egy Árpád-kori templom maradványait igyekeznek feltárni. Tényleg nagyon érdekes volt már maga a látvány is, hiszen más folyamatában látni egy ásatást, és egészen más, megszokott az, amikor a már helyreállított romok között sétálhatunk. Leginkább azzal jellemezhetem, hogy izgalmas volt. Kutatóárkokban végighúzódó falmaradványok, töredékek (a frász jött rám, olyan keskeny mezsgyéken kellett az árkok között mászkálni) látni, ahogy óvatosan ásnak, vagy éppen a kidobott földet vizsgálják át még fémkeresővel is, kisseprűvel tisztogatják a kődarabokat.
De a legérdekesebb az volt, ahogy a feltárást vezető régész (mert csak a népnyelv használja azt, hogy ásatás) magyarázott, válaszolt a kérdéseinkre. Érthetően, rokonszenvesen, nagy tudással. Megtudtam, például, hogy az épületek, romok életkorát nem a kődarabokból állapítják meg, hanem mindabból, ami körülveszi: hogyan rakták a falat, milyen vastag (más a román, más a gótikus), milyen a fal vonalvezetése, a kő faragása, díszítése; hogyan jelölik ki, merre érdemes elkezdeni ásni egy dombtetőn, és, persze, a legpontosabb adatokat a megtalált tárgyi emlékek adják: pénzérmék, templomi felszerelések, de akár nagy vasszögek is, amiket itt is találtak.

Az ásást pedig nem napszámosok végzik, mint annak idején Móra leírásaiban olvastuk, hanem egyetemisták óvatoskodnak, hogy semmit meg ne sértsenek, észrevétlen ne hagyjanak.

A régész elmondta, hogy ma szeretnék megtalálni a templom padozatát, mert az sokat fog elmondani magáról az épületről, és ennek itt kell lennie, ahol most ásnak, dehát az idők folyamán már sokszor átmozgatták, elhordták-föltöltötték a dombot, ezért kaland mindig a feltárás, megmaradt-e még, aminek lennie kell.

És egyszercsak fölkiáltott az egyik fiú: Itt van! - és már dobta is el az ásót, és a kisseprűvel kezdte tisztogatni, óvatosan napvilágra söprögetni a köveket. Odagyűltünk mind, ők négyen, mi ketten, egyszerre csak részesei lettünk a csapatnak, az örömnek, a felfedezésnek. Hiába láttam én már a zsámbéki templomot, hazai és külföldi nagyhírű romokat; ez a kibukkanó néhány kő lett számomra maga a történelem. Torokszorító történelem.

Élmény volt, olyan élmény, ami egyszer adatik az életben. Akár egy ilyen ködös, nyirkos, novemberi hétköznapon...

(Mint a kedvelt rejtvényfeladat: keresd meg a különbséget a két kép között :) És akkor megérted, miről beszéltem.