Vackor

A hétvégi Kulturális Örökség Napjaiban csak egy helyre jutottam el, azzal viszont nosztalgiajáratot tartottam. Idén volt először lehetőség arra, hogy a volt alsótagozatos iskolám most 100 éves épületébe visszamenjek, mert ma már nem általános iskola működik benne. Bizony, kis híján 50 éve, hogy beléptem a kapuján, és nagyon-nagyon kicsinek éreztem magamat a hatalmas épületben. Aztán meg négy év múlva kiléptem a kapun, és azóta se jártam ott.
Eredetileg nem akartam a vezetett sétával menni, de aztán utolértem őket, hozzájuk csapódtam, és nem bántam meg. A kevés látogató közt ketten voltunk olyanok, akik ott tanultunk, egy jóval idősebb férfi és én. Nagyon örültek nekünk, riportot is készítettek velünk, még le is fényképeztek. Kicsit úgy éreztem magamat, mint a veterán, amikor az úttörőknek mesélt :)
Az épület nem okozott csalódást, jó érzékkel mindent megőriztek, és valószínűleg én változhattam többet, mert már egyáltalán nem tűnt olyan félelmetesnek, viszont szép még ma is. Ilyen:

Hát csoda, hogy kicsi voltam benne?

Ilyen volt az osztálytermek bejárata. A falak olajfestékes sárgák voltak szegélycsíkkal.

És a végeláthatatlan folyosó, akkoriban szürke, nagy kőkockákkal. A falon történelmi festmények nyomatai voltak, a mi osztályunkkal szemben az Egri nők, sose felejtem el, ahogy öntötték a szurkot minden szünetben.

A folyosón egy vitrinben azt is megmutatják, milyenek voltak a régi osztálytermek.

Na, azért ez nem az én időm :)

Ezt mi nem láthattuk, be volt falazva az egyik lépcsőfordulóban, 89-ben bontották ki. Még jó, hogy volt, aki tudta. Pedig mindennap láthattuk volna... és úgy emlékeznék rá, mint az egri nőkre. Talán még a nevekre is.