Vackor

Szívesen gondolok vissza a kezdetre, 89-ben. Negyvenkét elsős ült egy teremben, mégis rend volt és béke, tudtam tanítani őket, és végigvittem az első évemet különösebb gondok nélkül. Semmi nem volt még, mágnestábla se, füzetük se, mert a széken ülve az ölükben nem rajzolhattak, színezhettek, diaképek, bábok, segédeszközök se. Semmi, csak Jézus és én.

Hogy az akkori gyerekek mások voltak? Talán igen. A szülők biztosan. Sokan bent ültek az órán, mert nekik is újdonság volt, hallani akarták és együtt tanulták a gyerekükkel.

Most kényelmes asztaloknál ülnek nyolcan, ugyanabban a teremben, rendelkezésre áll a teljes technikai arzenál az ötpontos házimoziig, a több évtizedes rutin; és két őrjöngő gyerek szétveri az órát, a csoportot, mindent. A szülők – általában, de konkrétan is - nem partnerek, nem is érdeklődnek se az anyag, se a gyerekük iránt, csak beadják őket, mint az edzésre, a fuvolára vagy az angolra. A kettővel bekanyarodott a nagy terepjáró a kerti útra (a többieket az utcán teszik ki), a reflektort se vette le, vakított bele a szemembe, ahogy álltam kint a korlátnál, és a két fiú – kisfiúnak kéne mondanom őket, hiszen csak harmadikosok – egyenest néptáncról jövet, bennük a lendülettel, a felgyülemlett feszültséggel, a levezetetlen mozgással, köszönés nélkül bevágtatott. Tegnap ők uralták az órát, döbbenten és ijedten néztem. A legfurcsább, hogy egyelőre szeretni se tudom őket, most félek tőlük.
A többiek vérmérsékletük szerint vagy megszeppenten néztek, hogy mi folyik itt, vagy, ha rumli van, nosza, bele ők is!

Tudtam, mit veszek át, ezért adta át az előd, de azt hittem, majd én megmutatom. Nem mutattam meg.
Tudom, innen szép győzni. De én nem győzni akartam, csak örülni, hogy újra kicsijeim vannak. Vagy egy picit azért győzni is? De kínlódni megint semmiképp.

És a legrosszabb az, hogy tanácsot kérni, megbeszélni is csak interurbán lehet. Meg egy közvetlen vonalon :)