Vackor

Az úgy van - jó sok éve már – hogy a medve nevét, plébániája címét kézről-kézre adják, és ismerősök, ismeretlenek, minden rendű és rangú hittanár-jelölt bejelentkeznek hospitálni. (Néha be se jelentkeznek, csak beállítanak.) Sőt, volt olyan időszak is, amikor újkáplán itt volt, hogy mind a ketten gyakorlatvezetők is voltunk, és a kötelező gyakorlati tanítást is lehetett nálunk tölteni. (Húúú, az a legkeményebb műfaj, ott ülsz, de nem te tartod az órát, még bele se szólhatsz, a végén pedig úgy kell megmondanod a hibáit is, hogy ne menjen el egy életre a kedve. Rengeteget szelídültem ezalatt és sokkal jobban észrevettem a magam hiányosságait is.)

A kicsiknél nem volt gond, ha óralátogatásra jött valaki, amúgyis mindig bent volt néhány szülő, nem tűnt föl, ha eggyel-kettővel éppen többen vannak, nem is mondtam meg nekik. A nagyoknál már nincs így, ott nincsenek bent mások, tehát rögtön kiszúrják a vendéget, ilyenkor bemutatom, egy mondat és kész. Szerencsére, nem nagyon feszélyezi őket, olyanok akkor is, amilyenek, talán csak egy kicsit jobban simulnak a kezem alá, ennyi összezárás azért van.

A hétfői látogatót pedig végképp nem lehetett nem észrevenni: egy siketnéma fiatal lány jött hozzánk jeltolmáccsal. Kedvesen, természetesen, nyíltan bemutatkozott a tolmács segítségével, elmondta, hogy majd siket gyerekeket fog hittanra tanítani. Nyugodtan lehetett kérdezni is tőle, a kisebbek nem tették, csak néztek ámuló szemekkel, a nagyok valamennyire éltek a lehetőséggel, teljesen normálisan. De még ezer kérdést láttam a szemükben, amit most nem akartak föltenni, de majd megbeszéljük.

Örülök, hogy itt volt, láttuk, jót tett ez a látogatás nekem is, éppen nyafogós, önsajnálós, nincskedvem-nincserőm korszakomban voltam, úgy minden téren. Néha ennyi is elég.