Vackor

Úti pillanatok

Kismedve a nagy erdőben: a Hernád völgye

A Szepesség egyik legszebb természeti látványossága a Hernád-áttörés, ahol egy szurdokon megy keresztül a folyó. Rettenetes túrának ígérkezett: vaslétrák, kapaszkodó láncok, a sziklafalra rögzített lépcsőtálcák, mélység, rémség. A kísérőnk is mondta, hogy csak az vágjon neki, aki..., a többiek majd sétálgatnak addig, mert hosszú is, nehéz is, kicsit veszélyes is. Eleinte többen is úgy döntöttünk, hogy a B csapat leszünk, de aztán változtattak az útiterven és egy könnyebb, rövidebb útvonalat kerestek, hogy többen merjenek nekiindulni. Végül csak mackóságom tartott ki amellett, hogy kihagyom ezt az élményt. Nem is elsősorban jólfejlett tériszonyom miatt, hanem mert a mackószív nem hegymászásra van hitelesítve, és éltem a gyanúperrel, hogy hiába tervezik azt csupán 5 és fél kilométerre és három órára, több és magasabb lesz annál.

Nem hagytam magamat eltántorítani a döntésemtől, pedig nagyon próbáltak. Elkísértem őket vagy két kilométeren át, a szurdok bejáratáig, onnan már csak egyirányú az út, ott visszafordultam. Persze, odáig is volt már egy vaslétra, volt olyan hegy(domb)oldal, ahol csak a fagyökerek alkotta "lépcsőn" lehetett följutni, meg olyan hegyoldal is, ahol a keskeny ösvény kint futott a peremen, minden korlát és biztosítás nélkül. Ezek igazából akkor tudatosultak bennem, amikor vissza kellett fordulnom, és rájöttem, hogy ezt az utat már egyedül kell megtennem. Misi nagyon kedvesen föl is ajánlotta, hogy visszajön velem, á, őt nem is érdekli ez a kirándulás. De lebeszéltem róla, hogy ugyan, nem gond, menjen csak nyugodtan a többiekkel. Nem kellett sokat győzködnöm, de jólesett a figyelmessége, és hát mindenki elég strammnak tartott ahhoz, hogy ezt a visszautat megtegyem. Integettünk egymásnak, ők be a szurdokba, én hátraarc. Rövid, nyzgodt séta után az első próba a peremen futó ösvény volt, valahogy ettől féltem a legjobban. Szerencsére, fiatalemberek haladtak előttem, láttam, hogy mentek át, határozottan és gyorsan. Ez az, így kell csinálni! Vettem egy nagy levegőt - azt nem tehettem, hogy becsukom a szemem - és rendkívül határozott, gyors léptekkel, csak az orrom elé nézve, végignyargaltam az úton. Sikerült.

Újra egy kis nyugodt szakasz, majd jött a gyökeres. Följutni könnyű volt, hiszen a fiúk láncba állva adtak kézről-kézre minket, volt mibe kapaszkodni. De egyedül semmi lehetőségem se volt, még egy árva botom se. Azt láttam, hogy itt kétlábon maradva lehetetlenség lenne lejönni (nem is lefele útnak tervezték) . Éppen senki nem volt a közelben, úgyhogy szégyen, nem szégyen, a legbiztosabb megoldást választottam: pókjárásban jöttem le a hegyoldalon, de ne finomkodjunk, ezt azt jelenti, hogy fenékre ülve. Viszont épségben! :)

Még ki se fújhattam magam, amikor jött a létra. Tudtam, hogy jönni fog, de mégis... Mentetek ti már vaslétrán, hátizsákkal, egyedül, lefelé? Na, én igen. Úgy markoltam azt a vasat, mintha az életem függne tőle, és mindig csak magam elé néztem, a világért se lefelé. Így ért az a meglepetés, hogy a végén csak nyújtogattam a lábamat, és sehogyse akarta elérni a következő fokot, kénytelen voltam lenézni. Hát ott már a föld volt, csak kicsit messzebb.

Kissé remegett kezem-lábam, mire újra a szilárd talajon indultam tovább, de abban a boldog tudatban, hogy innen már csak kényelmes erdei séta. Mert az ingoványost nem tudtam. Odafele ugyanis azt elkerültük úgy, hogy az oldalban mentünk és a létezése sem hagyott nyomot bennem. Most láttam, hogy sáros az út, de egy kis sár mit számít, amiatt csak nem kerülök föl a hegyoldalra, átmegyek én azon. Mentem. Cupp - mondta a jobb lábam egykedvűen és belesüllyedt a sárba. Úgy lábszárközépig. Farmerban. És mivel nem vagyok gólya, hogy meg tudjak állni féllábon, kénytelen voltam mellétenni a másikat is. Cupp - mondta a bal is, és mellésüllyedt. Cupp-cupp-cupp-cupp..... csak ennyi hallatszott, ahogy tempósan kievickéltem a sárból.

Szerencsére, a közelben egy tisztáson találtam egy farönköt, amire ülve kicsit tisztába tehettem magamat. Elmormoltam egy fohászt édesapám emlékére, aki jól belémverte, hogy fiam, gyufa, bicska, spárga, zseblámpa és tartalékzokni nélkül sose indulj útnak! Gyufa és zseblámpa éppen nem volt, de száraz zoknit legalább tudtam húzni. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy épp az a szegény zokni járt megint pórul, amelyik egyszer kint éjszakázott az utcán. Hogy egy zokninak ilyen zaklatott élete legyen!)
Mindez a látványon nem sokat javított, ezt abból gondolom, hogy később jöttek szembe kirándulók, magyarok, hallottam, ahogy mondták, hú, de nehéz út lehet, nézd, ez is milyen koszos! Gondolkodtam hogy mondjam-e, hogy nem az út nehéz, csak én voltam hülye, de aztán nem árultam el magamat.

Visszaérve a parkolóba, halásznadrágosra fölgyűrtem a farmert, elvégre nyár van - és mégse lássák majd, milyen béna voltam. Aztán órák múlva meglepve vettem észre, hogy amikor már rászáradt a sár a fehér sportcipőmre, papírzsebkendővel nagyszerűen ledörgölhető volt. Mire megjöttek a többiek, már egész szalonképes voltam.

Mondták, hogy milyen okos voltam, hogy nem mentem, mert a kilométerből 13 lett, az órából 6 és fél, és útközben két hegyet másztak meg tetőtől-talpig. Én meg csak nyaraltam közben.

Este kimostam a farmert, két nap múlva megszáradt.