Vackor

Tanulság avagy orrbavágott a zélet

Egy volt tanítványom férjhez ment évekkel ezelőtt, már két kisgyerek is van, élnek szépen, békén. A férjet látva, de nem ismerve, elkönyveltem magamban, hogy bizonyára valami jószándékú, csendes, rendes kőműves, talán mester is, és kicsit csodálkoztam is azon, hogy ez az okos, tanult lány hogyhogy? Dehát az ő életük, ha nekik jó...
Elgondolás szépen betéve a fejemben az élet furcsaságai feliratú fiókba.

Aztán ma délelőtt a diákmise utáni, kinti, felnőttekbeszélgetnek-gyerekekrohangásznak szokásos programban egy kissrác, kergetőzés közben, telibe nekirohant a fölállványozott épület állványa egyik kiálló darabjának, föl is repedt a feje nyomban, dőlt a vér belőle rendesen, mint annó az enyémből. Sírás, ijedtség, riadalom, jaj, hívjunk mentőt, orvost!
Mire előrelépett a férj és nyugodtan, csöndesen csak annyit mondott, hogy nem kell hívni, itt vagyok. És az odahozott elsősegélydobozból gondosan, szakszerűen, a karéjban álló bámulókra ügyet sem vetve, elkezdte ellátni a gyereket. Olyan módon, hogy az az érzés lett úrrá mindenkin, mint ami akkor szokott, ha érezzük, hogy végre jó kezekben vagyunk, most már nem kell félni. Még arra is volt gondja, hogy a kezdetben üvöltő gyereket megnyugtassa, tréfálkozzon vele, hogyha megbeszélik előre, majd máskor igazi mentővel jön, de ez most nem olyan nagy baj, hogy autó kelljen hozzá.

Hogy másnak a fejében is fiókok vannak, az abból derült ki számomra, hogy hallottam, amint a mellettünk álló feleségtől megkérdi valaki: A férjed mentőorvos? - Igen- csak ennyi volt a válasz.

Azért ezen a mérkőzésen a kereszténység,emberség csapat is kap néha állati nagy gólokat. Aztán baktathatunk vissza a középkezdéshez. Csak az a baj, hogy ez a meccs csak egy félidős... A második félidőt már nem füves pályán játsszuk. Valami felhősön...
És folyton edzeni kell, hogy beválogassanak a csapatba.