Vackor

Nagy lelki tusa után - mert én utálom a legjobban azokat, akik a munkából kimaradnak és csak a bulin vagy utazáson vannak ott - mégiscsak úgy döntöttem, amikor kellett, hogy elmegyek a kórussal a Szepességbe. Hívtak, megyek. Mert a Szepességbe nekem el kell menni.
Onnan származik a családom. A dédapáig bezárólag ott élt minden generáció vagy 150 éven át. A dédapa aztán - állami pénzügyi tisztviselő lévén (a vér nem válik vízzé! ;) - Trianon után nem tette le a hűségesküt a cseh államra, és akkor négy gyerekkel menekülniük kellett. Hónapokig vagonokban laktak, mint annyian, aztán huszonegyen három szobában, és végül a városi házakban kaptak egy lakást az Üllői úton. Azóta vagyunk pestiek, de akik öregeket én még ismertem, mindig-mindig csak a Szepesség...
Én pedig nem jártam még ott, és ezeket a kis falvakat nem is lehetne máshogy bejárni, mint busszal vagy autóval. Autó nincs, kórus megy, ott a helyem.

Csak Lőcsén jártam egyszer egy félnapot, édesapám vitt el oda még nagyon fiatal koromban, hogy lássam, hol éltek az elődök, még a házat is megmutatta. Most már nem fogom megtalálni, csak egy halvány kép van bennem egy sarkon álló, egyemeletes házról, az utca nevét se tudom. A faluét igen, ahol lakott mindenki, mindaddig, míg a dédapa hivatalt nem kapott Lőcsén, de oda meg pont nem megyünk, hacsak keresztül nem megyünk rajta, majd figyelek.
Gyökerek és szárnyak... Most a gyökerek. Megnézem, hova tartozom, megnézem, tudtam volna-e úgy szeretni azt a vidéket, mint itt a hegyet (vagy tán ezt is azért, mert azok a hegyek ivódtak belém?), otthonomnak érzem-e, mintha mindig is ott éltem volna? Megérint-e, vagy már csak turistaút lesz?

Szerda hajnalban indulunk és valamikor vasárnap késő este érünk haza.
Közben, ahol fogadnak, énekelünk, ahol engedik, ünnepelünk, szórványvidék az már erősen. Gyönyörűségeket fogunk látni: Igló, Márkusfalva, a Szepesi vár, Szepesolaszi, -görgő, -káptalan, -szombat, -béla, Lőcse, Késmárk, Nagyőr, Kakaslomnic, Podolin, Ólubló.
Majd agyba-főbe fényképezek.