Vackor

Valamikor, évekkel ezelőtt, vettünk hat kis, faóvodás tuját. Közülük öt szépen meggyökerezett, erősödnek, növögetnek, formás, szép fácskák lettek belőlük, ott sorjáznak a templom oldalában, jólesik rájuk nézni. A múlt héten, egyik napra virradóra, kapom a rémült hírt: hármat megcsonkítottak közülük! Csak a legalsó szint ágait hagyták meg és fölül a kis, zsenge ág-pamacsokat. Középen, a törzsekről, minden ágat levágtak. Nem törték csak úgy rombolásból, ezeket módszeresen levágták. Mind a hármon. Most három tollsöprű mered az ég felé, hirdetve a barbárság diadalát.

Az ágyásokban rózsák voltak, azokat is levágták. Úgy pár centivel a föld fölött, hogy száljával adhassák el őket. Nem kell ide szélvész, jégeső, ítéletidő, hogy tönkretegye a kertet. Elég csak az ember…
Minden bizonnyal hajléktalanok lehettek, akik aztán fölvitték a temetőhöz eladni. Ami meg nem kelt el, talán eldobták. Hogy évek munkája, sok ember gondoskodása volt bennük, hogy egyszerűen csak szépek voltak, ugyan!
De nehéz néha meglátni bennük az arcodat, Uram!

Újkáplán templomába, a falujában, a héten az egyik éjjel betörtek. Tönkretették a kaput, ahogy befeszítették, föltörték a perselyeket és kifosztották valamennyit. Nem sok pénzt találtak, mennyi lenne hétközben egy falusi templomban, mit gondoltak? Nagyobb az okozott kár, mint a „haszon”. És még örülhetett, hogy nem dúlták föl a templomot és az Oltáriszentséget nem érte bántás. Ennek én is örülök, de annak is nagyon, hogy nem vette észre éjjel a betörést, mert biztos megvédte volna az ő templomát.

Magyarország ma...