Vackor

Na, ez a lebukás. Zoli fölhív este, hogy jövök-e misére, mondom, hogy nem, mert nagyon átfáztam, éppen iszom a forró teát, aztán ezt meg azt csinálok még. Beszélünk pár mondatot, egyszercsak lazán megkérdi, nálam mindig szokott pittyegni a tea? A tea????? Hát azt hallom, nem? ;)
Jó, jó, mindig szokott, amikor gyöngyhalászt játszom közben :D

Gyerek-keresztúton voltunk délután a szabadban, ott sikerült agyonfagynunk, de szép volt, ezt szeretik, szívesen jönnek. Az egyik kislány büszkén sorolta is: Én eddig mindegyiken itt voltam, László atyával is, Józsi atyával is, most Balázs atyával. Jövőre kivel jövünk?

Más. Mivel hosszú volt a téli szünet, meg egyébként is nagyobb kihagyások vannak, még mindig tart a fogorvosi kezelés. Most először fordult elő, hogy az egyik kezelés után komplikáció lépett föl és nagyon fájt. Mégis jódarabig húztam az időt, mire ma reggel visszamentem, jól össze is szidott. Így viszont átélhettem azt az örömet, hogy végre nem fáj! Nem is tudunk eléggé hálásak lenni, amikor valami nem fáj. Még egy mélyenszántó gondolatra jutottam az elmúlt napokban: a kitartó, folyamatos fájdalom sokkal jobban meggyötri az embert, mint a hirtelen belehasító. Nem lehet hozzászokni.

Gondolatok, - a horgonyba illenének, de mostanában nagyon mélyen pihen a horgony. Érdekes, a két naggyal a ritka találkozásokkor vagy levélváltásokkor már nem elsősorban a feladatokról, eseményekről szoktunk beszélni.
Egy-egy nagyböjti gondolat mindkettőtől:
A megtérés azt jelenti, hogy a helyemre kerülök.
A böjt egy takarítás. A lemondás segít, hogy az arányokat újra kialakítsuk az életünkben.

Még pont a fele idő hátravan.