Vackor

Tudatom minden aggódóval, hogy szerencsésen hazaérkeztem. Ebből éles logikával ki lehet következtetni azt is, hogy ugyanilyen szerencsésen reggel be is mentem. Az még nem is volt izgalmas, a hazaút már inkább. Az úttest még csak-csak, de a járdák! Főleg a járdaszélek! Azokra már nem jutott se figyelem, se só, úgyhogy lelépni és föllépni igen kockázatos volt. A mi utcánk, persze, egy tükörjég volt, az öt házból csak egy előtt volt föltakarítva a csúszás, de itt már, mint a jó ló, hazaaraszoltam a kerítésekbe kapaszkodva. (Ne, ne képzeljétek el a kerítésbe kapaszkodó, araszoló lovat medveformában, maradjon ez költői kép.)

Holnap reggelre két eset lehetséges: vagy jobb lesz, vagy rosszabb, reménykedve várom.

A Kicsi, a Nagy, az Artúr és az Indián leltárba véve (szépen, sorban, maguktól, valójában azért, hogy én megvagyok-e; igen, hatódva teljesen :) karok, lábak, fejek és autók mind épségben, aggódás holnapig elnapolva, mehetek aludni.

Az Indián akár dicséretet is érdemelne, mert a mai szabadnapját elcserélte valamikorra, és ő jött az idős, fájós lábú helyettes helyett, és sózta körbe azt a hatalmas területet, elszórt ma vagy 40 kiló sót, amit megmozgatni is éppen elég. Kaphatna érte Piros Mogyoróst is, de akkor mit írnának föl a nagykönyvbe az angyalok? ;)