Vackor

Anyu – amennyire visszaemlékszem, hiszen gyerek voltam, amikor elvesztettem – sokat sírt miattam, meg is mondta. Hogy nekem majd így kell leélnem az életemet. Akkoriban ez egyáltalán nem izgatott, föl se fogtam, azt se, mi az, hogy élet. Az utcabeli gyerekek megszoktak, ilyen vagyok, nem volt semmi gond, minden csibészségben benne voltam, reggeltől-estig az utcán lógtunk. Az iskolában már megéreztem, de kevés rossz emlékem van. Kamaszéveimben sokat sírtam, és megértettem anyut.

Később féltem. Azt hittem, a lélek, a humor és a szeretet nem tud kitörni a test béklyójából, nem veszik észre, nem érzik meg és mindig egyedül maradok. Talán néha jó lett volna nem is élni. Család nélkül, majdani gyerekek nélkül… hogyan? Hát senki nem veszi észre, hogy azért én…?

Akkor még csak ember voltam, nem mackó. Egy anyja által megsiratott, apja által végtelenül keményen, minden kímélet és sajnálkozás nélkül nevelt ember. Igaza volt, de most már tudom, hogy ezzel magát is erősítette, mert a szíve mélyén nem bírta elfogadni, hogy nem tökéletes a gyereke.

Új csoporttal az első óra mindig nehéz, a gyerekek kíméletlenek, őszinték és kíváncsiak, minél kisebbek, annál inkább. Te miért vagy ilyen? Megbeszéljük, nyugodtan, szépen, a szülők – az elsőn még bent vannak – döbbenten próbálják elhallgattatni a gyereket, jaj, nem illik! Mindig van egy-egy, aki aztán nem jön vissza a következő órára, lehet, mást vártak. De akik maradnak.. :) Néhány hét után már úgy bújnak oda, futnak egy ölelésre érkezéskor, már nincs több kérdés. Egyedül? Minden héten egy estére az enyémek kedvességükkel, kajlaságukkal, rosszaságukkal, és erre az estére egész héten át lehet készülni.

Aztán valahogy, magam se tudom, mikor, hogyan, mackó lettem. A mackó az egy különleges kategória, annak csak egy mércéje van: a mackóság. A vastag mackóbundán pedig átsugárzik a ... lélek, a humor és a szeretet. Kell hozzá dekóder, hogy venni tudják, és elkülönítsék a zavaró jelektől. Kezdetben csak a többi mackók, aztán valamiféle egészen nagy medvék is, akkorák, hogyha két lábra állnak, seholse vagyok mellettük.

Először csak egy vette észre a mackót, óvatosan, félve, tartózkodón, évek teltek el a szelídítésben. Aztán egy kölyökmedvét kellett betanítani a munkájába, mire belejött, mackó lett belőle is. És jött a harmadik, aki az első napokban megkérdezte emettől: Te, milyen fej ez a Kriszta néni? Lehet vele dolgozni? Normális?
Kedden este jönnek vacsorára. Pedig már régen nem „kellene” együttdolgozni.
A kicsi már simán csak belenőtt a csapatba, és természetesen, neki van a legjobb dolga, a nagyok már rég megszelídítették a mackót. Az már csak tisztességből mordul egyet-kettőt, amikor kell, késésért, készületlenségért, kajlaságért. Amióta heteket töltött egy kórházi ágy mellett, már tudja, mi az igazán fontos, már örülni is megtanították. Együtt.

Anyu, hallod? Ne sírj!
Hisz’ ismered már mindet. Most idén a kicsi mondja az évfordulós misét, ő van itthon. Pár éve már idősebb vagyok, mint te voltál….
És az az élet, amitől úgy féltettél, nem is olyan borzasztó :)