Vackor

A múlt pénteken, szinte már szokás szerint egymásról nem is tudva, egymástól függetlenül, megint egyszerre futott be a két fiú. Az egyik élőben, a másik e-mailben.
Ahogy beszélgettünk, csak hallgattam, magamban ámulva, hogy ebből a gyerekből is milyen érett, komoly, a hivatásának élő, felelős ember lett. Már csak villanásokban fedezem föl a régi, mosolygós szemű, nyughatatlan fiatalembert.
Isten a nagy elköteleződés – mondja. És érzem rajta, hogy már nem a lobogás, a szüntelen tenni akarás, hanem a keményen megküzdött, mindennapi hűség időszaka van.

Másnap reggel olvasom a másik levelét. Hosszan ír, beszélni se szokott ennyit, örömökről, nehézségekről, mindenféléről. Most megint fáj, hogy elment, mert az ügyes-bajos dolgok napi sodrában annyi mindenről nem beszéltünk, amire már sose lesz mód.
Elgondolkodom; ebben a váratlanul megnyíló levélben mennyire benne van, hogy kimentem 20-án. Hogy megértettem a félig kimondott szót, hogy láthatta, fontos nekem.

Egyre távolabbra kerülnek és egyre kevesebb időnk jut egymásra, mégis egyre közelebb érzem őket. Már nem „a” gyerekek, talán a fiúk se illik rájuk. Épp nemrég, hogy az ikrek is harmincévesek lettek, az első pedig a krisztusi korba ért. Lassan kilépnek a Vackorból is. Fölnőttek szépen a szemünk előtt :)

Menthetetlenül, most is, egy vers utolsó sorai jutnak az eszembe:
Ennyi a dolgod,
nem egyéb,
hogy lámpásod égjen.

És lám, azért időről-időre „hazatalálnak” hozzá :)