Vackor

Ha előre elmondtam volna, senki nem tart normálisnak, csak legfeljebb nem mondja. Így utólag sem, de ez már a na, bumm-kategória :)

Azt jól tudom, hogy hosszú időre előre a Szent István az az ünnep, amikor távol maradhatok itthonról, mert most vasárnap nem leszek itthon, 31-én már hittanbeíratás, akkor itt kell lennem, utána pedig 7-én tanévnyitó Veni Sancte, amikor Kisbalázs be lesz dobva az oroszlánok közé a diákmisével, jó ideig nem hagyhatom magára.

Újkáplán, amikor a múltkor, 8-án, itt járt, kérdezte, láttam-e már valaha az új templomát? Hogyne, feleltem, a vonatablakból többször is, emlékszem a tornyára, szép fehér. Szép az belülről is, érdemes megnézni, mondta.
Aha, értettem.

Most, hogy a múlt héten beszéltünk telefonon, gyorsan kifaggattam az ünnepi miserendjéről, és mondtam, hogy akkor Szent Istvánra kimegyek, az nála úgyis búcsú, megnézem már. Várlak szeretettel, ebben maradtunk.

Békés készülődéssel telt az idő, fehér blúzt vasaltam, menetrendet nézegettem – az se normális ember normális cselekedete, ha valaki ünnep reggelén a 8,05-ös vonatra ül, de ez már egyéni szoc probléma, a koránkeléssel sose volt bajom. Egyébként is nagyon szeretem az ünnep reggeli várost, a csöndjét, nyugalmát, várakozó hangulatát. Ennél jobban csak az ünnep reggeli országot szeretem nézni a vonatablakból.

Minden szép volt és nyugodt, amíg a múlt szombat este be nem jelentkezett káplán atya, hogy hazajött a táborból, és csak úgy mellékesen megemlítette, hogy ma 3-kor a kápolnában fog misét mondani, (amelyikről egyszer a horgonyban írtam), helyettesíti az ottani lelkészt. Ugye, el tudsz jönni, akkor utána egy kicsit tudunk beszélgetni is.

Aúúúúúúú! Édes gyerekeim, ezt jól összehoztátok! – gondoltam magamban.

Persze, ott leszek – feleltem gondolkodás nélkül. Dehát mit is mondhatnék mást ebben a mostani érzékeny helyzetben, amikor azt figyelem, hogy az inkább csak az előd-utód kapcsolat révén újraéledt barátságuk kibírja-e, hogy eddig párhuzamosan futó pályájuk most szétvált, óhatatlanul is fájdalmat okozva ezzel káplán atyának, és nézem, hogy ő milyen nagyvonalúsággal, a másik pedig milyen okosan, tapintattal próbálja kezelni ezt a helyzetet. És akkor én éreztessem bármelyikkel is, hogy ő vagy a másik a fontosabb?

Olyan szép volt a búcsú! Zsúfolásig volt a templom is, a mise utáni ünnepségre meg már az egész falu összegyűlt. Szépen felöltözve, nem volt gyerek se, akire nem fehér inget adtak volna. A végén volt az új kenyér megáldása is, és a polgármester, amikor erre felkérte, ekkor mutatta be a falu népének az új plébános urat. Olyan nagy volt már a taps, úgy örültem! Egy kosárban felszelt darabok is voltak a megáldott kenyerekből, hogy mindenki kaphasson, ő osztotta. Félrehúzódtam, hadd kapjanak a helybeliek; észrevett, és láttam az arcán az őszinte örömet, amikor odajött hozzám. Adunk a vendégnek is - mondta és nevettünk.
Akkor tudtunk két mondatot váltani, nem is akartam többet, neki már ott van a helye, miért alkalmatlankodtam volna. De most már láttam, hol van, milyen az, tudom, hogy kikről, miről beszél, ha mesél róla, elsőre ennyi kellett. És tudom, hogy korántsem a világvége, szinte kényelmesebb, mint a másikhoz kibumlizni.

Káplán atyához meg muszáj volt elmenni délután a misére: születésnapja van, kijárt neki az együtt imádkozás és a fülhúzás. Naná, hogy tudta! ;) Ez maradt volna el? Örült ő is, láttam.

Ha valamelyiket is elhagyom, én lettem volna szegényebb.

Ahogy mentem reggel, a vonatból láttam egy óriásposztert az út mentén, valami lakberendezési reklám volt. A nagybetűs lényegmondata kapott meg: Mit mondanál ma 3 év előtti önmagadnak?
Talán csak annyit: Hitted volna? :)