Vackor

A tábor, az jó volt, nagyon. De most már senkise erről beszél.

Most már szabad tudni.

Ezek mostanában ilyen nyarak.

Ugyanúgy történt minden. Csak az, egy szombat délben, egy ebéd után mondta el, a mostani az egyik hétfő este, óra után szólt, hogy sétáljunk egyet a kertben.

Aztán végigcsináltuk az utolsó órákat, a tanévzárást, a plébániai napot, a tábort, mindent; úgy, hogy csak mi tudtuk, hogy nincs jövőre. Senki nem vette észre, senki nem érezte meg, már nagyon megtanultam ezt a leckét. Újra kellett élni a fájdalmat, az örömet, hiszen nem szabad elvenni az övékét, mert minden vég új kezdet is; erősnek lenni a mégis-bizonytalanságban, a kiszakadás szomorúságában és társnak a tervezgetésben. És hagyni, elengedni, újra. Mosolyogva.

Újkáplánnak pénteken érkezett meg a papírja, hogy elsejével elhelyezik, tegnap hirdették. Ez is ugyanúgy, most szabadságon van, és már nem ide jön haza.

Melyik fájt jobban? Már nem lehet méricskélni. Tudom, hogy ez a csapat már csak a szívünkben egy, fizikai valóságában, telefonos, e-mailes, közösfeladatos mindennapjaiban soha többé.

A tősgyökeres pesti fiú vidéken lesz plébános, rögtön két falué; a minden ízében faluhoz tartozót pedig most még hagyták a pesti dzsumbujban. Mi meg ittmaradunk a hegyen.

Jönni fog egy új, egészen gyerek, 24 éves, három hete szentelték. Lassan egyházmegye-szerte híres felnevelő hely leszünk, mert itt rend van, fegyelem és élet. Ezek a távozó káplánok pedig sorra megkérdezik „ugye, mondhatom, hogy számíthat rád?” és kézről-kézre adnak egy mackót.

Egy ideig most magunkra maradunk; rendbe teszik a lakást, kitisztítják a miseruhákat, Zoli fényes-újra suvickolja a kelyhet, és ma este már azt mondta a plébános: - Segítsed ezt a kicsit is, ahogy a többit! Rád bízom, ez olyan anyai feladat.
- Ha hagyja…..

Nem is tudom, mi lenne a jobb. Én már nem akarok újat megszeretni, nem akarom, hogy fájjon! De az még rosszabb volna, ha nem is lenne szerethető.
Dehát ekkora legényekből több már nem fér el egy mackónyi szívben! Különösen úgy nem, hogy mindegyik magával visz belőle egy darabot.

A mackó meg csak áll, áll…aztán beledugja a fejét a mézesbödönbe, mert azt hiszi, akkor nem látszik, hogy csupa könny a szeme.