Vackor

Ezzel a képpel búcsúztam újkáplántól, mielőtt két hete elindult az El Caminora. Az El Camino, az Út, egy mostanában újra felfedezett és híressé vált régi-régi zarándokút, 800 km Spanyolország északi részén keresztül, Santiago de Compostellába, Szent Jakab apostol sírjához. Testileg-lelkileg kemény erőpróba, hiszen többnyire egyedül szokták végigjárni. Újkáplán is egyedül vágott neki. Most, az új feladat, a felelős megbízatás előtt szükségesnek érezte a befelé fordulást, a magárautaltság kipróbálását, az összeszedettséget. És bizonyára fontos azért is, hogy a pár éve lezajlott súlyos betegség után - amikor hirtelen minden további kérdésessé vált - megbizonyosodjon, hogy képes rá.

A múlt héten a táborozóknak mindennap sms-ben küldött beszámolót, gondolatot, napi feladatot, a gyerekek nagyon várták reggelente, hogy felolvassuk újkáplán 3., 4., 5., .... sms-ét a péliföldszentkeresztiekhez :) Szinte vele zarándokolhattunk. Persze, a köz óhajára meg kellett írnom, hogy várjuk az üzeneteket továbbra is, majd föltesszük a levelezőlistára. De ezt már, érthetően, nem vállalta, most már csak pár naponta, csak nekünk küld egy-egy életjelt.

Ma délután összefutottam az ikerrel és a nővérükkel, kérdem, mi hír a zarándokról, mert nekünk csak szerdán küldte a legutóbbit. Mondják, hogy ma 50 km a napi adagja és estére Burgosba akar eljutni. - Bírja? - kérdem. - Persze, hogy bírja - feleli fiatalos lendülettel és daccal az iker. Bírja, hála Istennek, de nagyon féltjük - mondja egész más hangsúllyal a korombeli nővére. Sokatmondóan összemosolygunk, mi pontosan érezzük a két generáció, a férfi és a női lélek különbségét.

Erről az útról életre szóló élménnyel szoktak visszatérni. Hogy mit ad? Álljanak itt egy El Caminot megjárt zarándok szavai, hogy honnan volt az ereje: Sok mindenből lehet meríteni: az útszéli virágokból és a fákból, az égen repülő madarakból, a szellőből és a napsütésből, a kutak és a folyók vizéből, a templomok csendjéből és a misék áldásaiból, a zarándoktársak köszönéséből, a közös vacsorákból, mosolyokból és ölelésekből, énekekből és a madarak csiripeléséből, a kis falvak egyszerű embereinek egyszerű életéből és kedvességéből, a városok katedrálisainak fennségességéből és gyönyörű részleteiből, az égre kereszt alakú kondenzcsíkokat rajzoló angyalokból, az előttünk járó zarándokok lábnyomából, az ezer éve járt út kopott köveiből. Ez mindenkié és bárkié. Csak indulni kell…

Gyűlnek az üzenetek a telefonomban, hiába jelez, hogy telik a memória, még nem törlöm ki őket. Sokat ad ez az Út tényleg; érzékenyebbé, nyitottabbá teszi az úton lévőt, és ilyenné formálja, alakítja az itthonmaradókat is. Lecsupaszít minden sallangot. Pontosan illik rá Weöres Sándor verssora: Ha szövevényed és kérged lehámlott, kiáll, mint pőre szirt: a szeretet.

Baj csak egy van vele: hogy az első igazi beszámolót, és a később feltörő apró élményeket, emlékeket már nem mi fogjuk hallani.

Furcsa, elgondolkodtam. Utánanéztem a térképen: még 515 km vár rá. Autóval pár óra alatt megtehető, egy napba simán belefér. Gyalog, két hétre, még nagyon nehéz feladat, hiszen kihagyás nélkül teljesítenie kell a napi 40 km-es átlagot. Melegben, egyedül, az összes holmival... Már megint megtanul az egész egyházközség imádkozni... :))