Vackor

Célbaért a zarándok! Szűk négy hét alatt megtett 650 km gyaloglás után(!) ma délben megérkezett Compostelába. Ezt ugyan nem tőle tudom, mert még nem jelentkezett, de ez most megbocsátható. Az iker sietett továbbadni a jóhírt.

Várom már, hogy "fölnézhessek" rá. Azért, amikor majd most újra találkozunk, azt hiszem, nevetve megöleljük egymást. Mert a búcsúzásra sem volt mód, a plébánossal kijöttek a táborba induló buszhoz integetni, de a sereg gyerek és a halom kikísérő szülő közötti nyüzsgésben csak egy odavetett mondatra futotta: Jó utat neked is!
Ha ugyan egyáltalán megismerem még ezt a napégette, napszőke zarándokot, akinek még a szakálla is szúr :)
De akkor az már megint nem is búcsúzás lesz, hanem megérkezés :)) Most már így van ezekkel a fiúkkal, búcsúzni nem is kell, csak mindig hazavárni.

Jómúltkorában - még tudatlanul - egyszer éppen azon filóztam, hogy majd augusztus elsejével ünnepélyesen átkeresztelem a blogban újkáplánt, mert akkortól már a régikáplán név fogja illetni. Hát ez nem jött össze. Ehelyett azon gondolkozhatok, hogyan hívjam majd az új fiút? Legújabb káplán? Ez hosszú is meg idétlen, és akkor hogy fogják hívni a következőt? Legeslegújabb? Amúgy Balázs. Balázsunk úgyse volt még. De ezt így leírni, szólítani – és azt hiszem, most nagy meglepetést fogok okozni – nem áll rá se a kezem, se a szám.

Már az esti sétahajózás után akartam írni erről, csak akkor elsodort az élet, hogy ott milyen elképedve néztem-hallgattam, hiszen sokfelől voltak papok és hívek is. Még nekem is szokatlannak tűnt az a haverkodás, közvetlenség, ahogy némely helyről valók a papjukat szólították. Nálunk ez elképzelhetetlen. És itt jön a meglepetés, én soha nem laciztam, józsiztam egyiket se, magunk között se. Valójában nincs is magunk között és kifelé, egyféle van, másképp nem is lehetne. Nálunk, úgy egyetemista kor végéig, a gyerekek, fiatalok magától értetődően László atyát, József atyát és most majd Balázs atyát mondanak, (és, persze, az öregek is többnyire ezt a komoly változatot használják), afölött már lehet – ha valaki kedves és közvetlen akar lenni – Laci atya, Józsi atya (a Balázs, gondolom, marad úgy). De másképp? Föl nem merül, még Zoli se. És ez jó így, megadja a tiszteletet, nem is annyira a személynek, mint a szolgálatának, ezért lesz atya a 24 éves kezdő pap is, és nekem is teljesen természetes, hogy így használjam.

A tisztelendő felénk egyszerűen ismeretlen fogalom, (az ebből származó megszólítások is) úgy kell megtanítani a gyerekeknek, hogy azért legalább egyszer hallják. A plébános úr, káplán atya még elfogadott, de csak idegenebbek használják, akik hivatalosak akarnak lenni, vagy a nevüket se tudják, ennyi emberből előfordul olyan is. A plébánosunk is ugyanígy keresztnéven fut, nem ritka, hogy ő is Marci atya, de én inkább, noha tegeződünk, mártonozom.

És akkor még egy meglepetés: a tegeződésről, mert tudom, hogy ez is furcsa többeknek. A közös munka során ez óhatatlanul kialakul, már csak a könnyebbség kedvéért is. De például, az ikerrel magázódom, mert vele nem köt össze ilyen. És nagyon jól elvagyunk így, még akkor is, amikor akár hármasban voltunk együtt, és a mienkkel tegeződtem, vele meg nem. És nem is tévesztettük el :)

De a kérdés még továbbra is kérdés: mivel a blogban névvel nem akarom szerepeltetni, hogyan nevezzem az új káplánt? A káplán atya már foglalt, újkáplán szintén, akkor legegyszerűbb, ha nem is írok róla ;)

Azért, ha valakinek van ötlete, jutalom és szerzői díj ellenében várom.