Vackor

Mostantól már mindig csak ma van! Eddig csupa „ha” vett körül: ha majd megtalálom az adópapírom és beadom a bevallást (rendet rakok a papírok között), ha hazajöttem az utazásból (akkor majd ráérek erre meg arra), ha túl leszünk az elsőáldozáson (akkor majd…) A „ha”-k megtörténtek vagy nem is lesznek, mostantól nincsenek mérföldkövek, nincsenek kifogások, nincsenek határidők. Jó, vannak még apróságok, Te Deum, eredményhirdetés, plébániai nap, gyerektábor, de ez mind-mind szépen, folyamatosan, ezeknek már csak részese vagyok, nem felelőse. És, hát, persze, munka, határidővel, feladatokkal, de az legtöbbször belefér a nyolc órába, az meg úgyis arra van szánva. És van még három órám is, de akkor is innentől nyár, béke, nyugalom.

Lezajlott az elsőáldozás, kisebb zökkenőkkel, de szépen, bensőségesen, valódi ünnepként. Az elején volt kavar rendesen, hiába mondtam újkáplánnak, hogyha valamit másképp akar, mint ahogy eddig volt, azt beszélje meg mindenkivel időben, rendesen, különben a megszokott reflexeik szerint fognak mozdulni. Azt hitte, mindenki rugalmas és gyors felfogású. Nem azok.
A szülői áldás az elején volt az újítás, ahhoz másképp kellett volna bevonulni és fölsorakozni, mint eddig, de a ministránsok a régi rend szerint vezették föl a gyerekeket, a kántor pedig nagyon szépen játszott, - amikor éppen egyáltalán nem kellett volna.
Egymásra néztünk a templom mélységéből, bólintottunk, hogy életbe lép a válságterv, vagyis ő, mintha konferálná, hangosan bemondja, mi és hogyan következik, én meg aszerint mozgatom a gyerekeket. Végül ez lett a legmeghatóbb része, és úgy nézett ki, mintha pont így akartuk volna :)

A többi már szép volt és nyugodt. De ami nekem a legkedvesebb volt, az már a mise után történt. Az egyik testvérpár szülei megkérték újkáplánt, hogy szeretnének a gyerekeikkel együtt egy közös képet vele a kertben. Készséggel ment, odaállt a gyerekek mögé, maga komolyságában. Több se kellett néhány más családnak, sorra akarták ők is csemetéjüket újkáplánnal fotózni. A harmadiknak már félszegen, óvatosan a vállára tette a kezét. Az ötödiknél már kicsit elmosolyodott. A hatodik – egy kislány – nevetve szaladt oda hozzá és megfogta a kezét. Én, ha kérhetnék képet, a nyolcadikat kérném. Azt a felszabadult mosolyút…

Én meg, mint „fölnevelő hitoktatója” gyönyörűséges, személyre szabott ajándékot kaptam tőle. Nagyon meglepett, mert egyáltalán nem számítottam rá. Egy verses CD-t állított össze, magyar költők száznál több verse van rajta, pazar előadásban, sok meg zenei feldolgozásban. Azt csak itthon láttam, hogy azért egy Asterixet is rátett, hogy mégse vegyük magunkat annyira komolyan. Fura is lenne egy fényes szemű medvebocs :)

Talán nem is olyan nagy baj, hogy idén a huszonsok helyett csak egy gyerekem volt. De jövőre már megint az enyéim lesznek! ;)

Most még fölhívom káplán atyát és elmesélem neki, hogy zajlott; karikírozom majd a kavart és nagyvonalúan túllépek a szépen. Kicsit így is fájni fog neki - mert náluk ez a plébános privilégiuma, mint minden rendes helyen - de, ha kimaradna az egészből, az még rosszabbul esne.

Ja, Zoli helyett délután kinyitottam litániára, még tüzet is csináltam, mert telefonált, hogy késésben van, nem ér ide. Mázlija volt, a plébános le se jött.

Eltelt a vasárnap. Még arra is futotta, hogy három órát aludtam délután.