Vackor

Elhatároztam, hogy a történteket nem fogom sokáig rágni sem magamban, sem pedig a blogban, úgyhogy rövid összegzés következik, aztán túllépünk rajta. Köszönöm a minden formában megnyilvánuló aggódást, érdeklődést, segítőkészséget, nagyon jólesett, kedves összes vackorok :) Kecupp el is jött foltos mackót nézni, és Bikfic is ellentmondást nem tűrően beállított, pedig neki is mondtam, hogy ne jöjjön, de amikor csöngetett, muszáj volt beengedni, ha már idevonatozott olyan messziről.

Az esetleges szövödmények, rejtett sérülések szempontjából kritikus 24 órán már bőven túl vagyok, lassan az egy héten is, tegnap már át is kötötték a sebet. Azt mondta az orvos, szépen gyógyul, de a heg már mindigre megmarad. Na, bumm, mondtam, ez már nem sokat fog rontani a mackószépségemen. Ja, azt még nem írtam, hogy másnapra a bal arcomon lett egy csinos véraláfutás, ami fokozatosan a szivárvány minden színét magára öltötte, az is halványul már.

A traumatológiai ügyeletről csak felsőfokban tudok beszélni, ahogy ott helyt állnak, emberi szóval, szakmai körültekintéssel, nem fogyó tömegben, minden tiszteletet megérdemel.
A másik, ami jó élmény volt, a hármunk viselkedése. Egy nyikk hiszti, fölös szó, egy jajistenemkedés el nem hangzott. Ahogy bementem és Zoli fölocsúdott a látványból, már hozta az elsősegélydobozt, törölte, ragasztotta, mostuk le, mégcsak le se ültem. A bátyja pedig, ismeretlenként, már rögtön ment a gyerekekhez és folytatta az órát. Pedig valójában állatian meg voltunk ijedve.

Egy-két vizsgálat még hátra van, jó sokára kaptam időpontokat, de a háziorvosom szerint - aki nem ijedős - nem kell túlzott jelentőséget tulajdonítani az egésznek.

A három fiúk viszont most hirtelen döbbentek rá, hogy öreg vagyok (legalábbis hozzájuk képest) és, bizony, sérülékeny. Mert eddig, amolyan mindig kéznél levő jópajtásként voltam elkönyvelve, hittani, lelki, élelmezési támaszként, akinek nyugodtan lehetett az utolsó pillanatban szólni, hogy kéne egy összefoglaló feladatlap, de ma is hármat temetek, elküldöd, ugye; hogy szeretnék egy elsőáldozós lelkinaplót, de nem érek rá foglalkozni vele; föl lehet hívni vasárnap kora reggel, hogy azt találtam ki az éjjel, szerzel hozzá,ugye, mert nekem gyóntatnom kell, és magától értetődő még egy ugye, az ugye, helyettesítesz? És tudják, hogy ezzel le van tudva a gond, ott lesz minden használhatóra, amikorra kell. És ha úgy adódik, csöndes-komoly beszélgetésben el lehet mondani a névtelen levelet; a nehéz, de nem adom föl-t, az otthoni gondokat, bármit. Vagy éppen bolondozni, poénkodni, nevetve elmesélni valamit. És elég csak elsóhajtani, hogy bundáskenyér, aztán lehet jönni.

És erre ilyen hülyeséget csinálok.

Újkáplán, aki leginkább csak szavakban, de legfeljebb tőmondatokban tárgyal, életében nem beszélt még egyfolytában ennyit a telefonban, mint hétfőn délelőtt velem, amikor megtudta. Káplán atya, aki még a saját dolgaiért se mindig jön át Budára, mondván, hogy messze van, másnap délután úgy húzott át meglátogatni, mint a vadlibák. Zoli azóta most megvár az óra végén és hazakísér.

Tudom, hogy előbb-utóbb visszaáll majd a normális szintre ez a mostani törődős kampány, mégcsak azt se mondhatom, hogy nem esik jól, de, persze, úgy teszek, mintha nem venném észre, hogy nagy lapát mancsok vigyáznak rám óvón, és őriznek kérő tenyerekkel. És mackószemek, sok-sok mackószem :)

Jövő kedden megyek dolgozni.