Vackor

Most simán és egyszerűen azt írom le, hogy boldog vagyok. Boldog és nyugodt, mert amire nagyon készültem, az úgy sikerült, ahogy szerettem volna.

Káplán atyát voltunk ma meglátogatni gyerekekkel, szülőkkel, újkáplánnal, így közösen először, tavaly nyár óta. Délelőtt még azon izgultam, hogy kéne még valami program mellé, hogy fogjuk eltölteni az időt, aztán kiderült - este most ő is még fölhívott elmondani, hogy mennyire örült nekünk és milyen jólesett a látogatás - hogy, bizony, neki se ment délelőtt a prédikációírás, mert azon törte a fejét, mit találjon ki nekünk, mit fogunk kezdeni egymással. Ehhez képest, miután úgy hirdettük, hogy négy óra körülre hazaérünk, fél hatkor már igazán elindultunk hazafelé, hogy hagyjuk egy kicsit készülni a hatos misére :)
És nem volt semmi külön program, nem is kellett, csak olyan volt, mint egy nap itthon, játékkal, beszélgetéssel, templommal, evéssel-ivással, háromnegyed év sok eseményével.

Annak nagyon örültem, hogy újkáplán első szóra jött velünk, (szerintem az esett volna rosszul neki, ha nem hívjuk), megmondtam neki, hogy nem akarok a háta mögötti titkos szervezkedést. Elsősorban a mieinknek kellett, hogy lássák, hogy megbecsülik egymást, mert előd és utód ilyen jellegű, normális kapcsolata általában nincs szokásban, sokszor inkább rivalizálás vagy érdektelenség van, dehát mi szeretünk rendhagyók lenni.

Aztán annak örültem, hogy az új helyén láthatták, hogy itt mennyire szerettük/ték/ik, most igyekezhetnek ők is :)

És a legkedvesebb: Balázs, a ministránsverseny győztese (negyedikes kissrác, húsvétkor szoktuk hirdetni az eredményt) elhozta magával a kupát, hogy megmutassa László atyának (amit egyébként ő ajándékozott a minsitránsoknak, amikor eljött, még neki készítette egy gelencei fafaragó). Az oklevélen már újkáplán aláírása, a kupa még tőle van, és a gyerek boldogan, büszkén mutatja mind a kettőt. Ilyenkor tényleg úgy érzem, egy-ház :)