vasárnap, február 17

Most egy pillanatra szemet húnyunk az összes személyiségi jogok felett - a régi Vackorban még azt se tudtam, hogy vannak olyanok - és ha már ennyit mesélek róluk, íme, a csapat másik két tagja: A nagy gyerek a kicsik között, és Zoli, amint éppen átadja fiának a királyi hatalmat a városmissziós héten, a játszótéri előadáson.
Hogy miért ilyen komolytalan képekkel, nem lett volna normális? De, van, mindegyikről, aki kíváncsi, megmondom, hol találja. De az élet ez is. Ezek a fiúk (most a két papra gondolok) naponta szembesülnek a halállal vagy inkább az emberi élet törékenységével. A kórházi ágyon, az intenzív osztályon, az otthoni beteglátogatásoknál és a heti 4-5 temetésen. Nem vehetik mindet magukra, de teljesen kívül maradni se tudnak. Járnak a sima szociális otthonokba, aminél kevés embert próbálóbb feladat van, amikor először kísértem el káplán atyát, megszólalni se tudtam.
És a gyóntatásban a lélek micsoda mélységeivel, nyomorúságával, de szépségeivel is találkoznak! De megélik a hivatás örömeit is, mert szerencsére, abból is van mindig. Sokszor már a tekintetükből kiolvasom, ha valami megrendítő érte őket. Ha lehet beszélni róla, akkor elhangzik három csöndes vagy boldog mondat, ha nem, akkor őrzik a titkot.

De éppilyen teljes szívvel tudnak bolondozni, játszani, gyereknek lenni is, ezt szeretem bennük. És akkor, persze, hogy készül az ennivaló, hogy megírom, összeállítom, rendbe teszem, hogy vasárnap reggel negyed nyolckor három lufiért járom a környéket, mert az kell a prédikációhoz (lett is! :), mert egy mackó találékony és semmin se csodálkozik. Legfeljebb csak azon, hogy közben mi minden ragad rá, úgy belülről... ;)

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Na, mégis győztek a személyiségi jogok? Kár, nagyon aranyosak voltak a képek így ismeretlenül is.

Vackor írta...

Mondtam, hogy csak egy pillanatra. Mert az egy tudott róla, ők meg még nem.