A fiú és a lány először csak kerülgették egymást tavaly, nyár elején, alig észrevehetően, óvatosan. Aztán nemsokára már mindenki tudta, együtt járnak. Harmadikos-negyedikes gimnazisták, kedvesek, helyesek. A fiú az én gyerekem volt, a lány - másik évfolyamként - pont nem, de ez semmit nem jelent, éppúgy ismerem őt is, kicsi a világ errefelé.
Leginkább reggelenként láttam őket, ha a végállomáson szálltam fel. A fiú fölment a ház elé, ahol a lány lakik, és együtt jöttek le, hogy aztán más-más buszra szálljanak, de addig is...
Köszöntek szépen, ha találkoztunk, és magamban mosolyogva néztem a kislány szégyenlős, büszke pillantását.
Aztán most vasárnap este egy másik fiúval pillantottam meg őt, mentek az utcán, nevettek. Köszönt most is, és az ismeretlen, szemüveges srác is jólnevelten mondta a csókolomot. Este hét óra volt. Hmmmm....
Tegnap reggel a fiú jött a megállóhoz. Lentről, amerre ő lakik. Egy darabig álldogált még ott, mintha várna valakire, aztán fogta magát, és elindult gyalog lefelé. Négy megálló, de olyan frissek mostanában a reggelek, jólesik ilyenkor a levegő.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Vackorkám, most mondjam, hogy ez az ÉLET...?
Ne mondjad, tudom. Nincs is bajom vele.
Megjegyzés küldése