Vackor

Kudarc? Egyfelől feltétlenül, a lelkinapra összesen két gyerek jött el, ők is az enyéim voltak. Készültünk százszázalékosan, szinte mindent meg is tartottunk nekik, éppígy tartottuk volna harmincnak vagy ötvennek is. A készülés nagyobb része újkáplánnak jutott, így a csalódottságból is több esett rá. Okok, természetesen, vannak, személyesek is, objektívek is, majd ünnep után egyszer leülünk és megbeszéljük, talán most már meghívom majd palacsintára.
Amin el kell gondolkozni, a szülők. A koszorúkötésen egész délelőtt teltház volt, a kézművesre is sok gyerek jött. A lelki készület…, hát az nem megfogható, az nem olyan fontos.

Mikor tettem volna jót? Meggyőződésem, hogy így, ahogy ez volt. Amikor az adventi programokat terveztük, akkor szóltam, hogy ezzel most még nem kéne próbálkozni, hagyjuk jövőre. De nagyon akarta, hiszen ebben kell összegződnie az ünnepvárásnak, nemcsak a mécsestartók festésében (én mindig megkapom tőlük, a saját, külön prédikációt, mintha meg kéne győzni engem :). Mondhattam volna határozott nemet, hogy á, hagyjuk, úgyse jönnek, ismerem őket alaposan. Akkor most nem lett volna csalódás, de marad egy rossz érzés, hogy biztosan szép lett volna, ha én megértem és mellé állok a dolognak. És a következőt már egyedül kezdte volna el kigondolni, ezt a luxust pedig nem engedhetjük meg magunknak, hiszen, ha együtt ennyire jutottunk, akkor mire egyedül, ne adj’ Isten, egymás ellenében? Ilyen játékot nem játszunk, ennyit nem ér, hogy bebizonyítsam a tapasztalat fölényét a lelkesedéssel szemben.

Káplán atya (a régi) tegnap kezdte el a felnőtteknek szóló adventi lelkigyakorlatos szentbeszéd-sorozatát a világvégi szomszéd templomban, ahova meghívták. Nagyon készült (nagyon jó beszédet is tartott), hiszen első alkalom, hogy vendégszónoknak hívták valahova. A kápolnában tizenegyen voltunk. Hárman innen, itthonról és nyolcan a helybeliek. Nyolcan.

Kudarc? Ha a számot nézzük, akkor ez is, ha a készületet, az erőbefektetést, a szándékot, akkor dehogyis.
Szokniuk kell, hogy az első pillanatban fejbevágó csalódottságot soha meg ne érezze, aki mégis eljött. A hivatás ereje még a mindenkinek mindent lendületét adja, és ez a lendület át is tudja lódítani őket ezen az akadályon. Én meg ott vagyok utána, hogy azért kimondható legyen az egyetlen keserű mondat, mert azért emberi része is van ennek.

És még szerencse, hogy most legalább két helyen tudtam lenni :)