Vackor

Éppen azon morfondíroztam délelőtt - mert, ugye, fejben blogolunk - hogy majd azt fogom leírni, milyen klassz hely is a mi egyházközségünk, mennyire törődős, kedves meg minden - többnyire. Mostanra kiegészíthetem azzal, hogy és nem is eseménytelen (bár ezt már megszoktam).

Ma vendéget vártam kettőre, negyed kettőkor épp kitálaltam az ebédemet, hogy betegyem a mikróba és addig még megegyem, amikor megszólalt a mobilom. Nézem, ismeretlen szám, beleszól egy hölgy, bemutatkozik és közli, hogy őt bezárták a templomba. Próbáltam megőrizni komolyságomat a helyzet komolyságához illően, és kérdem, hogy történhetett ez? Hát úgy, hogy a déli mise után bement még a mosdóba, amit a sekrestyés vagy látott vagy nem, vélhetően inkább nem, hanem villámgyorsan elpakolt, bezárt , és elhúzott haza, Óbudára, ebédelni. A hölgy meg, kijőve a vécéről, döbbenten konstatálta, hogy őt bizony, bezárták.

Nem vesztette el a lélekjelenlétét és kreatív volt, azért a harangot legalább nem verte félre, hanem mobilon elkezdte hívogatni az ismerőseit, valószínűleg mindenki igen jól mulatott :) Az egyik először a telefonkönyvből megadta neki a plébánia számát, de azt meg hiába hívta, a káplán ugyancsak hazament ebédelni, a plébános pedig névnapi ünnepi ebédre volt hivatalos valahova. Aztán az egyik ismerős végül megadta neki az én számomat - falu ez, mondom én - hogy majd én...

Először mondtam neki, hogy nyugi, megoldjuk, most már tudok róla, kiszabadítjuk :)
/Emlékszem, milyen jólesett, amikor egyszer a munkahelyen áramszünet miatt bennragadtam a liftben, és a porta időnként beszólt, hogy ne aggódjak és jól vagyok-e./ Akkor hívtam a sekrestyést, hátha közel van még és visszafordíthatom, nézze meg, mit csinált. De hangposta. Aztán hívtam a káplánt, autóval van, hátha nincs még messze, ugyan már, forduljon vissza, eressze ki a szerencsétlent. De ő is hangposta.

Nem volt mit tenni, visszahívtam a nőt, mondtam, hogy imádkozgasson szépen, nemsokára odaérek :) Még odaszóltam a vendégnek, aki gyalog volt, hogy ne siessen nagyon, mert nekem most fontos szabadítási teendőm van, de majd igyekszem haza.
Tányér ebéd be a hűtőbe, fölöltöztem, akkor szakadt legjobban a hó, és az utolsó telefonbeszélgetéstől számítva mintegy húsz perc múlva felmentő seregként megérkeztem. A hölgy mondta, hogy hadd adjon egy puszit :)

Épp hazaértem, amikor a káplán visszahívott, mondtam, hogy már tárgytalan, kiszabadítottam a foglyot. Ó, szegény, mondta; nem tudom, melyikünkre értette, de egyáltalán nem tűnt kétségbeesettnek. Zoli nem hívott vissza, jobb is, megfizet ő meg ezért :)
A plébános? Ráér majd úgy fél év múlva, amikor egyszer poénból emlegetjük, hogy emlékszel, amikor....

Aztán fél hatkor megettem az ebédemet.

Elgondolkodtam. Lehet, hogy a kismackókkal ebben az embervilágban tényleg mindig történik valami? Pedig én igazán semmit..., folyton úgy próbálok élni, mint a teljesen normális emberek ;)